Pontosan 50 napom volt hátra a 730-ból. Sosem voltam nagy métervágó, ahogy sokan elkészítették az utolsó 100 napra a stólát. Próbáltam elfoglalni magam, hogy teljen az idő, és állandó szolgálatot kértem a konyhában mint „dozorčí kuchyně”, ahol nagyon finom kajákat főztünk a fiatal szakáccsal.
Még a cseheknek is ízlett a magyaros konyha, akik köztudottan gyengén fűszereznek.
Egyik nap a menü magyar gulyás volt knédlivel, és gondoltam, kicsit megtréfálom a fiúkat, valamint a kötelező szolgálatot teljesítő vezérkart. Az alapanyag gyönyörű marhahús, amit apró, egyenletes kockákra vágattam, ahogy illik.
Gondoltam, ha már magyaros, akkor előveszek a titkos szekrényemből egy hazai készítésű cseresznyepaprika befőttet, amit még a keresztanyám küldött valamelyik csomagban. Ügyeltem arra, hogy ne rontsam el az ízeket, de azért érezzék, hogy magyar. Finoman bántam a csípőssel, amit jó apróra felszelve raktam a már kész magyar gulyásba. Esküszöm, úgy gyöngyözött a homloka egyeseknek, mint pár héttel korábban a kazahsztáni sivatagban, de nagyon dicsérték a főztömet. Gondoltam, várjátok csak ki a végét!
Másnap aztán mindenki arra panaszkodott, hogy a magyar gulyás kétszer csípett, és a homlokuk is kétszer gyöngyözött a vécén.
Így teltek-múltak a napjaink, és már a buzeráció is alábbhagyott. Mindenki akkor volt a kelleténél is izgatottabb, amikor a nagyfőnök, az akkorra már előléptetett major Wolf szolgált. Bevallom őszintén,én is, mert már nem szerettem volna összerúgni vele a port.
Egy alkalommal, amikor ő volt szolgálatban, feltűnt, hogy ki se szúrta az orrát az irodájából, sorakozón se volt, az ablakán keresztül csak azt láttuk, hogy be van kapcsolva a tévéje. A vacsorát is oda kérte, amit személyesen én vittem be neki. Gondoltam, valahogy csak kibekkeljük ezt a 24 órát vele. A vacsora után mindent elvégeztünk, a konyhát felsúroltuk, tisztaság volt mindehol, amikor 21 óra körül megszólalt a telefon. Azt hittem, valamelyik éhenkórász hív, akinek nem volt elég a vacsi.
– Tessék Szigeti! – vettem fel magyarul a telefont.
– Wolf, dones mi niečo najesť! – volt a válasz, amire csak annyit válaszoltam, hogy „dobre súdruh major”.
Gyorsan elkészítettem a mindig naprakész bepácolt pecsenyét, amit rosszabb napokra raktam félre, friss kenyérrel, a köret uborka volt. A mélyhűtő aljából pedig egy félliteres 52-es szilvát halásztam elő, amiből csak pár féldeci hiányzott. Átvittem a kaját és a köpenyem zsebéből elővettem a pálinkát.
A szemembe nézett, a száján egy apró mosoly futott végig, majd elővett két poharat. Öntött két felest és azt mondta: egészségedre! Tiszta kiejtéssel és magyarsággal. Legurítottuk, és az üveget otthagyva behúztam magam mögött az ajtót.
Három nap maradt a katonai szolgálatomból, és bevallom, nehezen viseltem az utolsó órákat. Nehezebben, mint a többi leszerelésre váró társam. Kimenőt kértem, és leballagtam a szokott helyünkre. A „kompresszorban” is mindenki tudta, hogy megyek civilbe, sokan búcsúzkodtak, hiszen 2 évig odajártunk.
A kaszárnyába érve belekötöttem a bejárati ajtóba, amit ripityára törtem, és mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtem. Reggelre valamelyik fiatal nagy örömömre szinte újjá varázsolta, amivel megmentett afenyítéstől, talán a pár napos rászolgálástól is.
Aztán az a bizonyos nap is elérkezett. Reggeltől civil ruhában jártuk a kaszárnyát, fényképezkedtünk, minden zegzugát bejártuk. Megjött a két darab Zil teherautó, felszálltunk, és szégyen ide vagy oda, sokunknak kicsordultak a könnyei. Sírtunk.
Ilyenek voltak a katonaéveim 1986 és 1988 között, melyek sok mindenre megtanítottak, és akik azt vallják, hogy a mai fiataloknak ez hiányzik, nem állnak nagyon távol az igazságtól.
AZ EDDIGI RÉSZEK:
KATONAÉVEIM
