FOTÓ: ÖRZSIK ÖDÖN
Gondoltam megkérdezem tisztelettel, szabad-e? Elégedetlenkedni, csalódni, mérgelődni, mert kicsit feszélyez, hogy az embert talán hálátlannak hiszik. Bezzeg, ha nyerünk, rögtön elfelejted… Mintha nap mint nap nem DAColna az emberfia, mintha direkt kihívná a balsorsot. Bezzeg, ha bemegy Ramirez fejese, bezzeg akkor… Gondolom akkor egy csapásra elmúlna az első félidő gyötrelme, és minden rendben lenne. Igen, voltak ismét hiányzóink, sőt egy sereg hiányzónk volt.
Egy egész szektor, de már egy egész kocsma is, egy terasz alja. Csak otthon, de mindig együtt! Van a Facebookon egy menüpont, ami alatt emlékek törnek elő, gondolom ismerik, és néha benéznek, mit posztoltak egy vagy két éve aznap. Előjönnek szép dolgok, emlékek, bánatok, nekem speciel az ilyen írások is előjönnek, mint ez itt. Néha beleolvasok, csupa nagybetűs túrák, tartalmas sztorik. Hiába a szókincs, ha az író nincs a helyszínen, távolból lehetetlen visszaadni, milyen a hó a hegy csúcsán?
És milyen az utazás, ha „hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe”? A domboldalon legelésző állatok látványa, a benzinkutak mosdója. Igen, ez mind a focihoz tartozik.
Megállni a pihenőhelyen, átmatricázni rivális táborok kéznyomát, vagy csak úgy, szűz helyre ragasztani a sajátod. Hálátlan lennék? Csalódott volnék, hogy nem győztünk? Hát persze, ki az, aki „leutazik” 300 kilométert és nem morog, hogy csak az egy pont lett meg. Még előző nap beszereztem egy adag juhtúrós sztrapacskát, gondoltam kései ebédre elfogyasztom, ahogy Dóvalon szoktuk. Ott, ahol a fából faragott „Jánosíkra” kötelező DAC-sálat aggatni. Egyre kevésbé vallom, hogy a bajnoki pontok elhullajtását ne kísérhetné csalódás. Pedig mennyire bizakodtunk a pontelőny birtokában, hogy most sikerül, ebben a szezonban összejön végre. Persze még sikerülhet is, csak…
Ilyen játékkal, mint a mostani megérdemelt lenne? Vagy tökmindegy, csak magasban legyen a kupa?
Kiraktam magam elé a juhtúrós sztrapacskát, feleségem megjegyezte, hogy valami még hiányzik. Nincs fa tál, és nem fotóztam le. Végül is, legyen dóvali fíling az ebédlőben, és legyen ilyen csapnivaló első félidei játékkal bajnoki cím is! Csak legyen! Tudják mit jegyeztem le az első félidőben a meccsről? Azt, hogy szőrös a Storck! Értik, az maradt meg bennem, hogy a mester reggel nem borotválkozott, talán mert kapura sem lőttünk. Davis, Blackman, Schäfer nélkül nem ment, de velük se ment Marót ellen, akkor meg? Nebyla is kipontozódott, négy öltéssel… Azt írta a DAC face oldala a félidőre, hogy nagy taktikai harc, meg, hogy felkészült csapatok. Mire készültek fel, idegőrlésre? Bezzeg a hazai fanok megtalálták a módját…
Megint hallom a gondolatokat, mennyit „sír” ez a Roberto! Miért, te nem? Téged nem bánt, hogy nem biztathatod a fiúkat?
Még a kocsmában sem a haverokkal? Aztán vezetést szerzett a Rózsahegy, és nekünk volt egy egész szolíd bő fél óránk. Ha ez alapján nyilatkozta Storck, hogy jó meccs volt, akkor igaza van, de mi lesz a maradék hatvan perccel? Ramirez a padról felállva egyenlített, szép gól lőve. Jöhetne a második, aztán meccs után a gombakrémleves cipóban! Egyik sem jött… Most elégedetlen vagyok, de ha bement volna a kapufa, éppen a győzelemre innék. Az utolsó tíz perc játékára, mert láss csodát, azért mégiscsak megemberelték magukat a fiúk.
Ja, hogy emitt is akadt ziccer, kit érdekel, nem ment be. Én az elhullajtott pontokat számolom, és éppen tíznél tartok. Mester, tényleg nincs krízis?
Csak, mert azt is mondta, idézem: „tudjuk azt is, hogy az utóbbi időben miért nem vagyunk eredményesek. Tanulnunk kell ebből.” Nekünk is tanulnunk kell bánkódni, ha nem megy úgy, ahogy kéne, és örülni a pontoknak bármi is hozza. Kedden vége az őszi szezonnak, elméletileg még az első helyen is telelhetünk. Higgyék el nekem, én lennék az legboldogabb. Az egyik legboldogabb, és több tízezren rajtam kívül, akik még nem sejtik, miért oly’ halovány mostanában a DAC. Labdatartás: 35% – 65%, nem is rossz, de a végeredmény 1:1.
