Fotók: a szerző
Így, a vége felé nagyon úgy tűnik, hogy ez a 2020-as év olyanra sikerült, amilyenről az unokáinknak mesélni fogunk majd, ha egyszer megöregszünk. Ezt mondogattuk is magunk között a férjemmel, aztán megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy bizony milyen kevésszer kérdezgetjük mi a nagymamáinkat a régi dolgok felől. Persze, meghallgatjuk őket, ha éppen maguktól jut az eszükbe valamilyen kedves történet, de ritkán faggatjuk őket aktívan. Megkértem hát így, néhány nappal az ünnepek előtt az én – sajnos immár egy szem – nagyimat, hogy meséljen nekem arról, hogy karácsonyoztak ők gyermek- és fiatal asszonykorában.
Amikor felhívom Klári mamát, és a telefonban felvázolom neki, hogy milyen merényletet készülök elkövetni ellene, tulajdonképpen nem sokat húzódozik. Amúgy sem szokása kéretni magát, fiatal kora óta benne van minden buliban, szeret a középpontban lenni.
A dióspatonyi községházán dolgozta le szinte egész életét, ott is állandóan szervezkedett, intézkedett, ha valakinek bármi gondja-baja volt, szívesen fordult hozzá, ő megoldotta. Sajnos a férjét, az én nagypapámat már csaknem huszonöt éve elvesztettük, és azóta egyedül él, ám az ajtaja tárva-nyitva áll azok előtt, akiket szeret. Engem is frissen lefőzött kávéval vár a megbeszélt időpontban, s őszintén szólva kissé csodálkozom, hogy nem a kapuban állva őrködik, a szomszédasszonyokkal kitárgyalva a világ dolgait. Igaz, ezt a szokását mostanában, ebben a járvánnyal terhes időben elhagyta – örülök is, hogy ennyire vigyáz az egészségére.
Amikor leülünk, azért látom, hogy kissé meg van illetődve, azért mégiscsak elolvashatják ezt a falubeliek. De aztán büszkén megjegyzi, hogy egyszer már volt ő az újságban. Amikor hatvan éves volt, a falu lapjában csináltak vele egy riportot. Rövid keresgélés után elő is halássza valamelyik fiókból a szóban forgó lapszámot, megmutatja nekem – el is kell majd tennünk azt biztos helyre, nehogy véletlenül elkallódjon, gondolom magamban. A fekete-fehér képekről pedig rám mosolyog a majd húsz évvel fiatalabb nagymamám – mert bizony már hetvenhetedik évét tapossa most.
A kezdeti lámpaláz után hamar belemelegedik a mesélésbe, és fokozatosan csillogni kezd a szeme, ahogy az emlékek sorra idéződnek fel benne.
A szülői ház még nem Dióspatonyban, hanem Kisfaludon állt. Ő volt a legidősebb gyermek a családban, két kislány és egy fiúcska követte a sorban. December tájt már mindannyian tűkön ülve várták a Jézuskát, hogy elhozza a karácsonyfát, illetve az alatta lévő ajándékokat. Akkoriban nem lehetett kimenni a piacra, vagy az áruházba fenyőért. Az udvarukon viszont állt két hatalmas fenyőfa, ezeknek az ágait vágták le, és tűzködték bele a bodzaágakból formázott vázba, így „maszekolták” a karácsonyfát. Színes gömböket, égőket sem lehetett kapni a boltokban, úgyhogy kreatívan oldották meg a díszítést is:
„Kockára vágtuk a kenyeret, papírba csomagoltuk, abból csináltunk szaloncukrot. Ugyanezt csináltuk például dióval is, az volt a lényeg, hogy fel lehessen akasztani. Volt aztán rajta alma, s mióta már lehetett egy keveset kapni, pár szem mogyoró. Mikor az ünnepek után leszedtük a fát, ezeket a finomságokat mindig pontosan elosztottuk a testvérek között” – emlékszik vissza Klári mama.
Hozzáteszi, hogy a fát persze már csak feldíszítve láthatták a gyerekek, mikor csengetett az angyalka.
Éneklés és imádkozás után következett a vacsora. Hal nem sokszor került az ünnepi asztalra, mivel hiánycikk volt az is. Mákos csikmák vagy derelye azonban mindig készült, s nem maradhatott ki a mákos, diós kalács sem. Az ajándékosztásra a vacsora elfogyasztása után került sor. Ha nem is nagy dolgot, de azért mindig kaptak valamit. Nagyim a legjobban arra az ajándékra emlékszik, amely sajnos kárba veszett. Mondjuk nem csoda, hiszen emlékezetes történet fűződik hozzá: „Nem is tudom, pontosan mikor esett meg, de még biztosan nem voltam tíz éves. Annak idején gyertyák voltak a karácsonyfán, és nagy divat volt a csillagszóró. Meggyújtottunk egyet, és lángra kapott tőle a fa! Nem szabad a gyereket megverni, de bizony apu nagyon pörölt velünk. Nem a fát sajnálta ám, hanem ami alatta volt: mi, kicsik mind a négyen sínadrágot kaptunk ajándékba, és a négyből kettő megsérült. Jól leszedtek minket a tíz körmünkről, de elfelejtettük elég hamar” – vigyorog Klári mama, és folytatja: „Elvégre karácsony volt, nagy ünnep. Meg hát így hamarabb lekerültek a finomságok a megpörkölődött ágakról…”
Az ünnep kimaradhatatlan része volt a mendikálás. A gyerekek kisebb-nagyobb csoportokba verődtek, bekéredzkedtek a házakhoz, s karácsonyi dalokat énekeltek egy kis adomány fejében. A dalokra mama máig élesen emlékszik, egyre rá is zendít, hogy én is hallhassam. „Van nálunk egy karácsonyfa/ az égből egy angyal hozta/ megpakolta minden jóval/ cukor, dió, mogyoróval/ Ámen” – énekli még mindig erős, énekkarok próbáin megedzett hangján.
Talán ez volt az, amit nagymamám a leginkább élvezett az egész karácsonyban. „Sokszor kikaptam otthon, mert a barátokkal, barátnőkkel végigjártunk minden házat a faluban, és későn értem haza. Ahogy egyre idősebb voltam, persze már más is járt az eszemben, nem csak a mendikálás” – nevet fel, s a szemébe fiatal, huncut fény költözik. „Odafelé mendikáltunk, hazafelé pedig már daloltunk. Na, nem mintha ittunk volna, csak színtiszta örömből. Megvitattuk, ki hány koronát kapott, de a tarsolyomban volt pogácsa, alma, dió, mindenféle.” Irigyek viszont sosem voltak arra, amit kaptak.
A szomszédjukban egy szegény család lakott, sok kicsi gyerekkel. Kilesték, mit kaptak ők a mendikálásért, és a sajátjukból mindig megtoldották azt, hiszen tudták: nem nagyon van mit enniük.
Nem volt templom a faluban, éjféli misére mégis mindig eljártak. Gyalog mentek a szinte kimaradhatatlan hóesésben a szomszédos községbe, Gellébe, út közben is énekeltek. A plébánosra szeretettel emlékszik vissza a nagymama, azt mondja, nagyon kedves ember volt, aki szerette a gyerekeket. Az ő ablaka alatt is mendikáltak rendre, és mindig kaptak tőle egy kis cukorkáravalót.
Ahogy cseperedett, s egyre nagyobb lett, a színjátszáshoz is megjött a kedve, s karácsonyi darabokat is előadtak minden évben a helyi társulattal. Ebben saját elmondása szerint egészen biztosan apjára, az én dédnagyapámra ütött. Ő tanított is színjátszást gyermekeknek, lételeme volt a kultúrával foglalkozás. A Csemadok elnöke volt, és nagyon szerette az ezzel járó kötelezettségeket. Én sajnos már sosem találkozhattam vele, de ahogy a nagyi beszél róla, megelevenedik előttem az alakja:
„Izgága, rendező típus volt. Anyukám ugyan néha haragudott, amiért mi ketten mindig csavarogtunk, de én szerettem csavarogni, mindig mindenbe bekapcsolódtunk” – mondja.
A hagyományokat aztán akkor is hűen őrizte, amikor már felnőtt, férjével, az én nagypapámmal saját családot alapított, s elköltöztek az új házba, Dióspatonyba. Az ottani karácsonyok is meghitten teltek, a felnőttek együtt díszítették a karácsonyfát – akkoriban már kapható volt fenyőfa is, mely illatával belengte a szobákat. Szerettek készülődni, a konyhában is mindig nagy volt a sürgés-forgás. Sült a hal, pirult a sütőben nagymamám illatos mákos kalácsa, amelynek szerintem nincsen párja az egész világon.
„Szép volt, összetartottak nagyon az emberek. Végiglátogattuk a rokonságot, akkor is mindig énekeltünk. Nekem nagyon fontosak voltak a hagyományok, tudod. Karácsony előtt, Mikuláskor, meg Luca-napon is mindig szerettem beöltözni. Olyan Mikulás voltam, hogy bizony senki sem ismert meg!” – nevet fel.
Bizony, a mama nem átallott Mikulásnak sem beöltözni, még gyerekkoromban is felvette a piros jelmezt. Emlékszem, meg is szeppentem, mikor először állított be hozzánk álszakállal az állán, mert én sem ismertem fel. Aggódtam, hogy vajon elég jó gyerek voltam-e, kapok-e én is valamit, vagy csak forgácsot találok a kisuvickolt csizmácskámban.
„A párom mindig azt mondta, hogy meg vagyok bolondulva, hogy ilyenekre adom a fejem. De szerintem szép volt, ez volt a hagyomány, és jó lenne, ha még ma is őriznék ezeket a szokásokat. De elmúlt az az idő már” – fejezi be a meséjét elgondolkodva.
Bólogatok. Beszélgetünk még egy kicsit, aztán megölelem, s megyek az utamra. Ahogy megfordítom a slusszkulcsot, és integetek, az jár a fejemben, hogy bizony idén ilyen szomszédlátogatás, dalolás, sőt még a szélesebb család látogatása sem lesz lehetséges. De ki tudja? Jövőre hátha, és akkor behozzuk a lemaradást. Lesz miről beszélgetnünk.
