Fotók: Göndör László
Nagy izgalommal vártam Durica Kati új kötetét, aki már az előző, „A rendes lányok csendben sírnak“ c. sikerkönyvében sem spórolt karaktert azon, hogy bemutassa egy mindent letaroló, agresszív bűnszervezet egyénekre gyakorolt, hosszútávú lélektani hatásait.
Amikor aztán a szerző a közösségi médiában mondatokat, bekezdéseket kezdett megosztani a készülő műből, sejteni lehetett, hogy ez sem lesz egy könnyű falat.
Kati ugyanis ez alkalommal az egyes, konkrét helyszínekbe ágyazva, globális problémákról beszél: politikáról, külföldre kényszerülő munkavállalókról, párkapcsolati erőszakról, munkanélküliségről, migrációról, prostitúcióról, társadalmi rétegek közti egyenlőtlenségről.
A történetmesélés itt ismét három szálon zajlik, három nő élettörténetét ismerhetjük meg, akiknek sorsa néha összefonódik, néha pedig egymástól teljesen függetlenül alakul. Érezni lehet, hogy az egyes karakterek apró jellemvonásai, tettei, indítékai aprólékosan ki vannak csiszolva.
Ismerkedjünk meg velük, egy-egy mondat erejéig!
– Klára egy Brüsszelben élő, unatkozó diplomatafeleség, aki hamar rájön arra, hogy a mosás-főzés-gyermekgondozás „arany háromszögében“ nem tud tovább létezni.
– Andrea egyedülálló anya, aki nehéz szívvel hagyja szüleinél kisfiát azért, hogy külföldi munkát vállaljon egy gazdag családnál.
– Timi egy cserfes és életvidám fiatal lány, azonban egyetlen rosszul megválasztott párkapcsolat elég ahhoz, hogy a dolgok visszafordíthatatlanul rossz irányt vegyenek.
Főszereplőink annak ellenére, hogy mondhatni, „átlagos életet élnek“, egy nagyon fontos dologban megegyeznek: mindhárman szembesülnek egy-egy olyan élethelyzettel, amibe nem önszántukból keverednek bele. A róka, mint motívum időről-időre megjelenik, és szinte érezni lehet, ahogy baljósan, hangtalanul szimatol a szereplők körül, majd újra eltűnik a félhomályban. A történet izgalmai simán konkurálnak egy film élményével, és ez hamar beszippantja az olvasót.
Tetszik, ahogy az egyes snittek mögül az írónő gondolatvilága, világnézete is kikacsint és egészen gyakran sejlik fel bennem a kérdés, hogy vajon bekerült-e olyan történet, ami 100%-ban saját tapasztalat – vagy „csupán“ az írói vénájának köszönheti azt, hogy ennyire valósághűen adja vissza, az átlagember számára olykor felfoghatatlan szituációkat.
A könyv külön érdekessége, hogy a szerző újonnan létrehozott, saját kiadója jelentette meg, amelyik az igen beszédes, Piros Hó nevet viseli. Kati így mesél a névválasztás miértjéről:
„Ez az első regényem, amit nem egy nagy kiadó ad ki. Saját kiadót alapítottam, a Városi rókákkal debütál a Piros Hó Kiadó. Miért pont Piros Hó? Timitől, a Rendes lányok csendben sírnak interjúalanyaitól és más nőktől is számtalanszor hallottam ilyen és ehhez hasonló mondatokat: „Én erről nem beszéltem senkinek.” „Soha senki nem kérdezte meg.” „Megfenyegettek, azt mondták, ha beszélek, úgysem hisznek majd nekem.” „Majd ha piros hó esik!”
És nekem is számtalanszor mondták, hogy nem lehet, ne is próbálkozzak, úgysem sikerül, foglalkozzak inkább „bjuti” témákkal, azért legalább rendesen fizetnek. „Tudod, mikor leszünk ott, hogy az erősen tabusított női témákról végre normálisan beszéljünk?”
Hát eljött az idő.
Hull az a piros hó..”
