FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Rövid szünet után tovább folytatódik DAC-szurkolókat bemutató sorozatunk, ezúttal a dunaszerdahelyi Mészáros Tibor lesz a vendégünk, aki a szó legszorosabb értelmében ezer szállal kötődik a DAC-hoz. Volt labdaszedő is, jelenleg pedig főleg narancssárga mellényben találkozhatunk vele az Arénában. A rendezői szerepkör érdekességei mellett szót ejtettünk a lelátói közegről, arról, hogy labdaszedőként hogy került bele a tévébe, és miképpen sikerült egy alkalommal gólt rúgnia a DAC-nak. Egy ilyen hír hallatán felkapja az ember a fejét, hiszen nekünk, „egyszerű halandóknak” általában csak az álmainkban jelenik meg, hogy szembejön a zöld gyepen sárga-kék mezben szeretett csapatunk egyik játékosa, aki ugyanazért a labdáért szállt harcba, amiért mi is…
Hogyan kerültél kapcsolatba a focival, a DAC-cal, milyen emlékeid vannak ebből a korszakból?
Elsős vagy másodikos alapiskolás koromban voltam először DAC-meccsen édesapámmal. Ő már korábban is járt, a főtribünre szólt a jegye, nekem amolyan „beugrós” bérletem volt. Kezdetben nem annyira érdekelt a dolog, aztán ez hónapról hónapra változott. A ’88-89-es idény környékén sok ember járt, megtetszett a közeg.
Beálltam labdaszedőnek, ez akkor nem volt olyan egyszerű, sorba kellett állni a helyekért. Előfordult, hogy egy-egy meccs után az esti Góly – body – sekundy c. magazinban viszontláttam magam a tévében, ahogy interjú közben ott tolakodunk a labdaszedő társaimmal a háttérben. Szép élmények kötnek a DAC-hoz, úgy gyerekként, mint felnőttként.
A Sparta elleni 3:3 például, örök kedvenceim a Mičinec és a Vahala. Később sikerült megszereznem Mičinec 10-es mezét, és kaptam egy ugyanolyan zöld kapusmezt, amilyen a Vahalának volt. Hol az egyikben, hol a másikban fociztam a grundon, egyszer a csatársorban, másszor a kapuban. Jelenleg Balázsfán védek, de korábban rugdaltam a gólokat. A Szabadidőközpontban Takács Pista bácsi kezei alatt kezdtem el aktívabban a focit, aztán hamarosan Eperjesre kerültem. Édesapám eperjesi származású, gyakorta vendégeskedtem a mamánál, olyankor meccsre is kimentem a faluba.
Amikor felkértek, hogy álljak be az eperjesi csapatba, szó nélkül igent mondtam. Az ifivel bajnokságot nyertünk, 28 góllal a góllövőlista élmezőnyében voltam, majd a felnőttek között a Balla Béla volt az edzőm.
A legszebb emlékem Eperjesen egy búcsúi meccs, a nyár első hétvégéjén, rengeteg ember előtt. Az edző szólt, hogy ifistaként számol velem a felnőttek között, csak az ellenfél kiléte volt meglepetés. Egyszercsak befutott a DAC autóbusza, csak néztünk, ahogy sorba szállnak le róla a nagy nevek.
Csupán négy alapember hiányzott a DAC csapatából, igyekeztünk tisztességesen helytállni, de másképp alakult.
6:0-ra vezetett a DAC, amikor kaptam egy jó indítást és az én gólommal szépítettünk. 6:1 lett a vége, ám ezt a történetet azóta is büszkén vállalom.
Polacsek Laci bácsi, a gyúró azóta is felemlegeti, hogy „emlékszel, mikor a DAC Eperjesen játszott, csak egy gólt rúgtatok, azt is te!” Kaptunk mezeket a DAC-tól, ekkor került hozzám az a bizonyos Mičinec-féle tízes.
Ami a dunaszerdahelyi lelátót illeti, a régi stadionban szurkolóként a B-közép volt a törzshelyem. Nagyobb derbik alkalmával – főleg ha voltak vendégszurkolók – a B-közép átköltözött az északi kanyarra, ez ugye az a tribün, ahol a szurkolóverés történt.
Otellóval osztálytársak voltunk, anyukája varrt egy hosszú DAC drapit, az mögé álltunk be, javarészt „szever kettesi” banda. ’
95-ben Máriatölgyesen volt a kupadöntő, az Inter ellen. Egy busz indult, tömve volt, hárman ültünk két széken. Grajcát Tóni volt az edző, Bari révén büntetőből vezetést szereztünk. Megindult a tömeg, bedőlt előttünk a kerítés, egyszercsak a pályára kerültünk. Aztán sajnos az Inter kiegyenlített, tizenegyesekkel pedig elvesztettük a döntőt.
A lányom kézilabdázott, megtetszett neki a sport, a foci és a DAC, így eljárt velem meccsekre is. Volt egy eset, amikor azt mondtuk neki, hogy csak kávézni megyünk, aztán úgy alakult, hogy a Novota Jani kijött a nézők közé ünnepelni. Persze az egész jelenetet felvette a kamera, otthon meg számonkérte rajtam, merre voltam valójában. Azóta nem lehetett otthon hagyni, jelenleg is jár, lett egy másik kötelességünk is, a rendezői feladatkör.
Rendezőként közelebb kerültem a klubhoz, a játékosokhoz, mondhatni egy szűk családba csöppentem, ahol nemcsak a meccsek alkalmával, de hétköznap is kontaktban vagyunk.
Lukáš Zápotoka, Marcin vagy Polaček kapus, velük hetente beszélgetek a mai napig, de említhetném például a Bajevskít, aki évekkel később is felismert, kezet fogott velem.
Térjünk is át a rendezői feladataidra, szerintem érdekli az olvasókat, hogy mennek a dolgok a kulisszák mögött.
15 éve volt egy ilyen lehetőség, akkor 2. ligát játszottunk, aztán a szenci licensz által ismét 1. ligás lett a DAC. Az egy nagyon érdekes korszak volt, de a legszebb időszak mindenképpen a mostani. És persze, mikor még nem volt biztonsági szolgálat a stadionban, nekünk kellett „rendet csinálni”, átnézni a ellenfél szurkolóit, főleg a slovanistákat, nagyszombatiakat, meg a zsolnaiakat. Teljesen másképp látja az ember a meccset rendezőként, mint szurkolóként.
Elsősorban kötelezettségeink vannak, de mindig azt az utat keressük, amiben a nézők és mi is jól járunk. Korábban a B-közép tartozott hozzám, jelenleg az AP szektor, viszont ha rizikós meccs van a vendégszurkolók miatt, automatikusan oda osztanak be.
A Slovan és a Nagyszombat elleni meccsek külön fejezet, a legszolidabb dolog, ha csak sörrel öntenek le, de van ott minden: szidnak minket, a magyarokat, vagy épp’ a nemi szervüket mutogatják. Természetesen testi fenyítést nem alkalmazhatunk, de ha arra kerül a sor, az elsők közt megyek be a szektorba, ha balhé van.
Fotókat készíthetünk, volt rá példa, hogy a vendégszektorban éppen az én képeim segítettek azonosítani a rendbontókat. A fociszövetség által kétévente iskolázáson veszünk részt, tesztkérdések vannak, elsősegély előadások.
Herdics Zoltán a felettesem, a régi társaságból talán hárman maradtunk. Idegenbe is megyünk, ha indokolt, ilyenkor 7-8 megbízható ember utazik, akikre lehet számítani. Volt pár helyszín, ahol szükség is volt ránk: Szenice, Nyitra, Nagyszombat, Krakkó…, de például nagyon szép emlék a Vasas stadion megnyitója. Zsolnára nem igazán szeretek járni, volt eset, amikor valamiért vissza kellett mennünk a buszba, és visszafelé szinte kisgatyára vetkőztettek az ottani rendezők, tiltott dolgokat, alkoholt kerestek nálunk, de persze hiába. Megfogadtuk, hogy egyszer ezt még kompenzáljuk valahogy rajtuk.
Sok embert ismertem meg a 15 év alatt, ahogy mondtam már, a lányom is rendszeresen rendezői feladatokat lát el az Arénában.
Végezetül térjünk vissza a csapat és a klub jelenére szurkolói szemmel is.
Ami jólesik, hogy volt egy ember, aki mert nagyot álmodni. Világi Oszkárról van szó, ugye. Mi ennek a mindennapos részei vagyunk, nekünk a DAC nem csak egy csapat, hanem a szívünk csücske. Nem telik el nap, hogy ne essen szó róla a munkában, vagy az utcán. Sajnos jelenleg nem lehet menni focira, pedig elvben a nézőknek játsszák a focit. Színházba is a nézőknek játsszák a színdarabokat.
Meglátszik a csapat teljesítményén is a covid miatti hiányunk, nagyon remélem, hogy hamarosan visszatérhetünk mint nézők, szurkolók, és persze rendezőkre is szükség lesz akkor.
Bízom benne, hogy összejön a bajnoki cím, nagyon megérdemelné a 12. játékos.
Meg bizony, úgy legyen, köszönöm a beszélgetést. Hajrá DAC, és persze fő a biztonság!