FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Végre rátaláltam egy szurkolótársra, aki hozzám hasonlóan archívumot vezet egy csapat eredményeiről – mégha ez nem is a DAC -, dicséretes! Őszintén szólva, kicsit meg is nyugodtam, hogy ezek szerint minden oké nálam is a „toronyban”. Dohorák Sándor Ali életének szerves részét képezi szülőfaluja sportélete, ezáltal ismerkedett meg a DAC-cal is, és vált hűséges sárga-kék szurkolóvá. Minden apró részletet megtudhat Aliról a tisztelt olvasó, ha végigfutja sorozatunk aktuális részét.
Először is beszélj kérlek valamit magadról, a focival, meg a DAC-cal kapcsolatos emlékeidről. Mikor voltál először DAC-meccsen például?
Nyárasdi származású vagyok, édesanyám nevezett el Alinak, hogy megkülönböztessük a Sanyikat a családban…valójában az Alexander rövidített változata. ’96-ban költöztünk be Szerdahelyre, de jöjjön először a szülőfalum.
Édesapám – aki sajnos nemrég hunyt el – révén a nyárasdi sportéletből gyerekkoromtól kivettem a részem, úgy a kézilabda szakosztály munkájából, mint a foci körüli dolgokból.
Belépőjegyet árultam, voltam klubtitkár, a mai napig vezetem a nyárasdi labdarúgás krónikáját, idő közben már digitalizáltam is. Vannak sportvezetői tapasztalataim, de például műsorfüzetet is szerkesztettem pár évig. Lényegében apu után megörököltem sok minden sporttal kapcsolatos tevékenységet. A családban mindenki sportolt, apu focizott, aztán bíró volt, a nővérem kézilabdázott.
A nyárasdi kézilabda által apu bejárta Európát mint sportvezető, nem mindennapi dolog volt ez a múlt rendszerben. Focistáink 3. ligát játszottak, amikor megszülettek az ikergyerekeink – akkor már volt egy fiunk -, ezután már nem tudtam annyi időt áldozni a sportra.
A DAC-cal kapcsolatos legelső élményem kb. 82/83-as idényből való, abból kifolyólag, hogy a Lépes Gyuri nyárasdi, meg távoli rokonom is, és mint falubelire kíváncsiak voltunk. SzNL-ben játszott a DAC, elmentünk pár meccsre, persze otthon ment a kertészkedés, első mindig a munka volt, aztán jöhetett a szórakozás.
Viszont munka közben is hallgattuk a rádiós körkapcsolást, és mikor Szerdahely volt adásban, leraktuk a szerszámokat, követtük a fejleményeket. Mikor felkerült a DAC az első ligába, éppen a középiskola első évfolyamát kezdtem Losoncon. Ezt követte a főiskola, majd a katonaság, lehet mondani úgy ’86-tól ’92-ig az évközi meccsek kimaradtak. Nyári szünetben esetleg eljutottam egy-egyre, így maradt ki például a Bayern elleni találkozó is.
A ‘88/89-es szezonban járási bajnok lett a Nyárasd. Már nem tudom pontosan, hogy abban az évben vagy később, de a Nyárasd 4:2-re legyőzte a DAC-ot, Lépes Gyuri volt a nyárasdi irányító, ha jól emlékszem, búcsú környéki meccs lehetett. Az nagy eredmény volt!
Amikor 2. ligát játszott a DAC, Ligetfalura is eljártunk, volt ismerősi körünk, meg keresztapám pozsonyi, így ezek az alkalmak egyben családi találkozók is voltak. Szerdahelyen, ha tehettem, ott voltam, vagy voltunk, a nagyfiam is néha eljött velem, valamikor focizott is, de már abbahagyta. 2008. november 1-jén a főtribünről néztük végig a szurkolóverést, akkor kijelentette, hogy többet ő ide nem jön.
Lányom florballozott, a foci viszont nem érdekelte, egyedül a kisebbik fiam, Bence az, aki stabilan jár velem mind a mai napig. Ő más eset, nem egy sportoló típus, de a szurkolói dolgok érdeklik és figyeli az eredményeket.
A Mohseni időszakban belépőjegyet árultam kb. másfél évig a stadionban, igazából csak 20-30 perceket láttam a meccsekből. Amióta viszont a Világi átvette a klubot, mondhatom, kevés kivétellel mindgyiken ott vagyok, ott vagyunk, otthon és idegenben is. Saját kocsival járok kintre, egyszer ti is voltatok velünk.
A C2 szektorba szól a bérletünk, megvan a szokásos társaság. Az öreg stadionban főleg a déli lelátóra jártunk, anno apuékkal viszont mindig az északira. Mindenhol megvoltak az ismerős arcok, most a C2-ben például sokukkal együtt is focizok a kisudvarnoki öregfiúk csapatában. Roman hozza a sárga parókáját, Bálint a kéket, én meg a sapkám.
Na itt akkor álljunk is meg egy szóra, erről a sapkáról mesélj valamit nekem és az olvasóknak légyszíves.
Az 1. Dunaszerdahelyi Kastélyfesztiválon – a Vermes-villában volt megrendezve – vásároltam, a honfoglaló magyarok téli viselete. Egy kassai kézműves árulta, rókaprém kidolgozva, minőségi darab, mit mondjak, nem volt olcsó. Érdekel a történelem, őseink kultúrája, stb.
Egy alkalommal felvettem meccsre, aztán kabalából hordanom kellett, rám is szóltak, hogy „na nincs a sapka, nem is fogunk nyerni!” Megfogják a farkát, megsimogatják, főleg a női szurkolók, aztán ahányszor megsimogatják, annyi góllal nyerünk.
Sok poénos történet kötődik hozzá, idegenben is rendszeresen rajtam van. A beléptetésnél, ha kérdezik, mi van a sapka alatt, azt válaszolom, az eszem. Persze mindig meg kell mutatnom, mert kíváncsiak, nem rejtettem-e el valamit alá.
Vagy beállok a női sorba, és rám szólnak, én meg mutatom, hogy „nézze, milyen szép farkam van, nem akarja megfogni?” Általában veszik a lapot.
Amúgy sok helyen beszélgettem a biztonsági szolgálat embereivel és a szerdahelyiekről jó véleménnyel vannak. A Nagyszombat meg a Slovan szurkolói más kategória, persze köztünk is akadnak egyének. Például, ha Maróton vagy Nyitrán játszunk, kijönnek az ottani magyarok, próbálják megmutatni, hogy közénk tartoznak, de inkább csak a frusztráltságukat élik ki. Nincs értelme visszaszólni az ellenfél szurkolóinak, az a legfájóbb pontjuk, ha ignorálva vannak.
Amiben nincsenek felkészülve ránk, azok a büfék. Egy sörcsapot nyitnak és az édeskevés a fogyasztási szokásainra. Persze vannak, ahol már rájöttek, a magyarok is bírnak annyit inni, mint a szlovákok. Puhón nem bírtam ki, átmentem a hazai szektor alatti büfébe, onnan hoztam egy zöld ládában sört, meg kofolát.
Térjünk vissza az otthoni viszonyokra, gondolom akadnak itt is élmények?
Szencre szintén eljártunk, amikor ott rendezte a hazai meccseit a DAC. Ilyen hangulat nincs sehol máshol, amilyen a MOL Arénában, Magyarországon is talán csak a Fradi–Újpest derbin. A Slovan, Nagyszombat, Zsolna vagy Trencsén ellen jó játszani, azok jó meccsek. Hiányoznak a pandémia miatt a nézők, akik belehajszolnák a csapatot az egy fokozattal jobb játékba. Eljutottunk az Európa-ligában Krakkóba, meg Athénba is. Tbiliszibe nem sikerült, az szomorú emlék számomra, aznap halt meg az édesanyám. Nagymihályban általában ott alszunk egy napot, vannak ottani volt osztálytársak, olyankor összejövünk, és ők is eljönnek meccsre.
Kint is, otthon is széthúzás megy a lelátón. Az van, hogy álljunk össze, de sosem sikerül, nincs is értelme, ha parancsként hangzik el. Az embernek vagy tudnia kell, hova tartozik, vagy tartsa tiszteletben, hogy csupán pár jól sikerült fotóért ne menjen a tábor közé.
Ahogy régen a Kapko vagy a Prokop például, napjainkban is maradnak egykori DAC-játékosok a környéken, némelyiknek kulturáltabban kellene viselkednie, főleg amióta a DAC ellen játszik. A városban pletykák keringtek Čmelíkről, Koštrnáról, vagy a Pačindáról, ablakon kidobott tévékről, tartozásokról. Viszont ott van mondjuk a már Nagyszombatban focizó Turňa, az intelligens, volt is alkalmam beszélgetni vele. Világi amit itt felépített, azt meg kell becsülni, ide hozta és nem máshova. A DAC jó hírnevet szerzett az egész Kárpát-medencében, bárhol voltam kirándulni, általában ismerték a DAC-ot, egy másik réteg meg azt gondolta – főleg az anyaországiak -, Dunaszerdahely nem is Szlovákiában van, hanem valahol Győr meg Budapest között.
Szerencsére, mi tudjuk, hol van Dunaszerdahely, és merre van a MOL Aréna. Ha végre elcsitul a járvány, egykettőre vissza is találunk a lelátóra. Köszönöm a beszélgetést, hajrá DAC!