Kiszámíthatatlan feltételek mellett is a maximumot ǀ Interjú Somogyi Tiborral

Az interjú megjelent a Klikk Out 2015/01. számában.

Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.

Fotók: Ugróczky István

Tényleg nincs olyan helyzet, hogy egy sajtófotósnál nincs fényképezőgép? Hiába hittem, hogy majd most, de tényleg nincs. Somogyi Tibortól, az Új Szó, a Vasárnap és a SME lapok fotósától nemcsak ezt tudtuk meg, hanem azt is, mivel vonta magára a figyelmet az első, fotósként abszolvált sporteseményén, milyen helyzetben fotózta le Messit, és úgy egyáltalán, mihez kell alkalmazkodnia, és mivel kell együtt élnie egy profi sajtófotósnak. Íme.

Soha nem találkoztam még veled úgy, hogy nem volt nálad fényképezőgép…

Most is van nálam egy kis kompakt Sony.

Mikor történt meg utoljára, hogy nem volt nálad?

Olyan már előfordult, hogy telefon nem volt nálam, de hogy fényképezőgép ne lett volna, olyan nem.

Mióta van ez így? Mióta dolgozol sajtófotósként?

Kb. 25 éve, ebből pedig 18 éve vagyok az Új Szónál. Előtte szabadúszóként dolgoztam, például az Ifinél és a Hajrá c. sportlapnál. A 90-es évek elejétől küldözgettem be fotókat az Új Szónak és a Szabad újságnak.

A legelső esemény, amire elküldtek, egy pingpongverseny volt Galántán, ’96-ban. Én pedig „ki is lőttem” a japán versenyző szemét vakuval. Nekem volt egy jó fotóm, labdával, de meg kellett állítani a versenyt, mert nem látott. 🙂

Konkrétan fotósként szerettél volna dolgozni?

Nem, csak csináltam valamilyen képeket, aztán illusztrációsként beküldtem. De ez akkor még azt jelentette, hogy valaki bevitte. Érdekelt, hogy hogyan működik a fotózás és az előhívás. Akkoriban gyakran odamentem a bősi erőmű elleni tüntetésekre, aztán sietve hazabicikliztem, miközben kergettek a rendőrök. 🙂 Büszke voltam, hogy lefotóztam, és bizsergető érzés volt, hogy mi sül ki belőle. Nem jelentek meg sehol sem, de izgalmas volt, és akkor rájöttem, hogy milyen jó szakma ez, mennyi kihívás van benne. Azután Amerikában voltak közel egy évig, utána pedig magánvállalkozóként próbálkoztam. ’96-ban meghirdettek egy állást az Új Szóban, akkor bevittem a fotóimat és felvettek. Előtte azonban még voltam a Práca szerkesztőségében is. Azt ígérték, hogy értesítenek, de a mai napig nem értesítettek… 🙂

Egyszer csak jön egy telefon. 🙂 Te egyébként kaptad vagy vásároltad az első géped? És mi volt az?

Vettem. Egy japán, Hanimex típusú fényképezőgépet, még a 80-as évek végén a Tuzexben. Ez nagyon jó fényerejű volt akkor, de hát még eléggé primitív. Hihetetlen mennyiségű képet csináltam vele, főleg diára. Most is megvan még, de már tönkrement.

És azután? Mennyi géped volt azóta?

A családnak volt egy Smena 8-asa, de nekem az nem tetszett. A fateromnak volt viszont egy olyan harmonikás Voigtlander gépe, amit szintén nagyon sokat használtam, de inkább csak hobbiként, mert nem volt praktikus. Utána pedig már Canonom lett, és azóta is. Volt jó néhány, 15-20 darab gépem, de igazi különlegesség nincs köztük.

Néha összefutunk eseményeken, odaállok, ahova te, van egy viszonylag jó gépem, de ettől én még amatőr vagyok. Mitől lesz profi a sajtófotós?

Azt is lehet mondani erre, hogy akkor, amikor az ember ebből él. A profi sajtófotóst akárhányszor és akárhova küldik ki, neki mindig ugyanazt a minőséget kell nyújtania.

Talán ettől profi, nem érdekes, hogy van-e rá hangulata, vagy szép-e az idő, van-e elég fény. Viszont még ilyenkor is nehéz felvenni a versenyt a hírügynökségi fotókkal, mert ha  azok jobbak, akkor a képszerkesztő azokat fogja választani. De a hírügynökségi fotósok teljesen másképp dolgoznak.

Itthon is? 

Inkább a külföldiek, sokakat ismerek. Teljesen másképp látnak mindent. Nekik úgy kell lefotózni valamit, hogy három percen belül kint legyen. Nekem viszont néha van rá három órám is. Ugyanakkor én leadhatom három óra múlva is, és megfizetik, de ha őt megelőzik, akkor nem kap érte semmit, és feleslegesen ment el.

Miért pont a sajtófotózást választottad?

Ez a legizgalmasabb. Van nagyon sok szép és nyugalmas része is, ami feltölt. Például amikor nem az Új Szónak, vagy a SME-nek, hanem a Vasárnapnak fotózom.

Hogy néz ki egy profi fotós napja?

Bonyolult. Általában van egy heti program, illetve ami váratlan események. A kihívás, hogy mindezt összehangold.

Volt már olyan, hogy elmentünk Csehországba, Telč városába, csináltunk a városról egy anyagot, aztán hatra elmentünk a Mladá Boleslav meccsére, utána pedig Prágába, a Sparta Bajnokok Ligája-mérkőzésére. Időnként abnormális mennyiségű esemény van egyszerre, máskor pedig egy se.

Hogyan tekintenek rátok, sajtófotósokra az emberek?

Rettenetesen feszélyezettek, meglátnak egy fényképezőgépet, és abban a pillanatban sokan elkezdenek színészkedni. Amikor pedig messziről próbálsz fotózni, akkor valami kukkoló paparazzónak hisznek, és beverik a pofádat. Ilyen extrém eset azért nem történt velem, de többször előfordult, hogy megdobáltak…

Kerültél már igazán veszélyes helyzetbe?

Magyarországon a 2006-os tüntetésekkor rettenetes mennyiségű könnygázt lélegeztünk be, a végén pedig már a tüntetők közül a csőcselék vadászott ránk. Élvezték, hogy dobálták a fotósokat. Van is olyan fotóm, amelyen egy vasrúd repül felénk.

Nem is szoktál habozni ilyenkor, hogy odamész-e?

Van, hogy az ember próbál elbújni, de van, amit nem tudsz messziről fotózni. Másrészt ott akarsz lenni, mert előtted teperi le a rendőr a fickót. Aztán vannak a rizikós focimeccsek, amelyekre mindig korábban kimegyünk.

Például a DAC-Slovanon (2008) ott lógott az oldalamon a 300-as objektív, egy másik a táskában, harmadik pedig a gépen. Ilyenkor előjön a dilemma, hogy merjem-e otthagyni valahol, hisz nem biztos, hogy mire visszaérek, még ott lesz.

Sok mindent megszépít a nosztalgia, de az analóg géppel való sajtófotózást is?

Szerintem mindenkinek, aki fotózással akar foglalkozni, analóg gépen kellene megtanulnia. Én 2001-től fotózom digitálissal, de azóta teljesen megváltozott a nézőpontom és a fotós szemem, mert tudom, hogy nincsenek korlátok. Régen a szerkesztőségben megmondták, hogy ennyi színes és ennyi fekete-fehér filmet vehetünk. Ki volt számolva, hogy egy sajtótájékoztatóra fél tekercs jut, egy riportútra kettő…

De egy sajtótájékoztató fotós szempontból még egy eléggé kiszámítható esemény. Nem úgy, mint pl. egy focimeccs…

Igen, a focimeccs meg is szorongatta a fotósok pénztárcáját. Ha elmentél, kénytelen voltál pazarolni is, mert nem tudtad, hogy mi lesz a filmen. A riportnál, ha nagyon muszáj volt, akkor lehetett ismételni, de a sportban nem. Ott elfut valaki és kész.

Most már szinte Prága és Budapest közt ingázol, Bajnokok Ligája- és válogatott meccsek között…

Sokkal több helyre jutottam el a sportfotózás miatt, mint máshogy.

Például hova és kihez?

Hát lényegében mindenkihez. Aki etalon ma a fociban, azok közül gyakorlatilag mindenki megvan. Barcelona, Real Madrid, Bayern…

Tartasz otthon magadnak egy archívumot azokról, akiket fotóztál?

Hatalmas archívumom van, amelyben mindenki és minden megtalálható rendszerezve, akit vagy amit eddig lefotóztam. Szinte mindenre emlékszem is, ha viszont például a sportesemények közül netán valami kiesett, akkor csak szóltam Gazdag Jóskának, aki egy nagyon jó kollégám volt – a közelmúltban távozott az Új Szótól –, mivel ő mindenről készített statisztikát.

Van egy mappám azokról a fotókról, amelyek kiállításon szerepeltek, de az összes fotóm legjobbjai a céges szerveren vannak, illetve van, hogy a cég eladja a fotókat pl. a Getty Images-nek. Onnan pedig már az iszapkatasztrófáról készült fotóimat is megvették.

Melyek voltak a legemlékezetesebb cselekmények vagy események, amelyeken jelen voltál?

Van egy jó fotóm abból az időből, amikor még Dzurinda volt a miniszterelnök, amint Naszvadon, egy focista találkozón pofon csapta Bugár Bélát. 🙂 Megjelent az Új Szóban. A legfrissebb élmények közül viszont leginkább a sportesemények ugranak be, mint a kézilabda Eb Győrben. De Gazdag Jóskával voltunk a római BL-döntőn (2009), ahol a Barcelona és a Manchester United játszott, később Milánóban, majd a lengyelországi foci Eb-n is (2012). De azért a nagyobb események rettentő pénzbe kerülnek, és akkor még nem is beszéltünk a kvótákról, mivel ugye több akkreditációs kör van, és az Új Szó nincs az elsőben. Mi is meglepődtünk, amikor az újságot akkreditálták a BL-döntőre.

A sajtófotósok köreiben azok számítanak etalonnak, akik háborús övezetbe mennek? Vagy ők már az őrült kategóriába tartoznak?

Szerintem mindenki etalon, aki olyan munkát végez, ami jó és más emberek tetszését is kiváltja. Vannak őrültek is és olyanok is, akik olyan háttérrel rendelkeznek, hogy eljutnak nagyon komoly helyekre. Teljesen más műfaj például egy sajtófotó, mint  a portré,  vagy az esküvő. De mindegyik nehéz és speciális szakma, és mindegyiknél mást kell magas szinten tudni. A riportnál nincs időd, és nem is tudod irányítani az embereket, mert akkor már jön a színészkedés, és magadban is érzed, hogy az nem az igazi.

Nem hat rád bénítóan a felelősség, hogy elkapd a pillanatot?

Nem, mert azt több körülmény befolyásolja. Például, hogy a nagyobb focimeccseken az utolsók közt választhatunk helyet. De ez nem mindig kár. A BL-döntőből nekem megvan a gól, amit Messi rúgott, és még az is, hogy lerepült a cipője. Mert olyan helyen álltam.

Hiába kap valaki elvileg jobb helyet, ezt nehéz kiszámítani. Van egy díjnyertes fotóm is, amit Novota Janiról csináltam, egy nagyszombati mérkőzésen, zuhogó esőben. Egy szabadrúgás után vetődve nyúl a labdáért, ami a kapufának csapódik és belapul. De ez úgy sikerülhetett, hogy a zuhogó esőben felmentem a lelátóra. Ha a kapu mögött vagyok, akkor ez a fotó nincs. Ez az érdekes, hogy a kiszámíthatatlan feltételek mellett kell megmutatnod a maximális tudásodat, amit el is várnak tőled…

Nem viselnek meg az olyan szörnyű szituációk, amikor például egy balesetnél halott is van a helyszínen?

Idén tavasszal egy baleset nagyon megviselt. Tanynál egy állapotos anyuka fának csapódott, egy kisgyermek pedig hátul ült. Útközben álltam meg, tartottam is a nő fejét. Ott nem is tudtam volna elővenni a gépem, de van, amit nem is volnék képes lefotózni.

Ha viszont egy tüntetésen összeverekednek, akkor nekem az a dolgom, hogy megörökítsem. Ez ugyanolyan munka, mint bárki másé.

Mi az, amit visszautasítanál?

Pl. nem szeretek fotózni menyasszonyt talicskában és ilyesmit. Olyat nem csinálnék, amihez nem érzek affinitást, és amit a nálam hozzáértőbb százszor jobban meg tud csinálni. Például portré.

Háborús konfliktusos övezetbe is elmennél?

Nem kaptam még ilyen lehetőséget, és nem tudom, hogy milyen volna a reakcióm. Én azért szeretek élni.

Bizonyára a hobbid is a fotózás, de amikor nem a sajtónak, akkor mit fotózol?

A családot és a természetet. A családban sok a kisgyerek, és járunk őket fotózni. Néha szemrehányást is kapok, ha egy évben ez kimarad. 🙂

Ha nem munkáról van szó, akkor inkább átéled, vagy megörökíted az élményt?

Voltam egykor U2 koncerten Prágában, de ha most jönnének el, akkor talán nem is érdekelne, hogy lefotózzam, hanem inkább meghallgatnám.  Alapvetően próbálom úgy átélni az élményt, hogy közben le is fotózom. Igaz, hogy mindenki emlékei közt meglesz, de jobb, ha fotón is. Legutóbb például olyan fotóalbumot ajándékoztam a feleségemnek, amelyben kronologikusan benne vannak a képek arról, merre jártunk, és a fiamról is négy éves korától, ahogyan fejlődött a fociban. Megoldható, hogy az élmény és a fotó is meglegyen, olyankor a fotó kidolgozásához is máshogy állsz hozzá. Ez már a misztikuma ennek az egésznek…