Fotó: Pixabay.com
Úgy fél éve olvastam egy érdekes párkereső posztot egy férfitől az egyik legnagyobb facebookos csoportban, melyben a vidéki élet a téma.
Első ránézésre furcsa volt látni ezt meglepő kitárulkozást, nem is értettem, hogy mit keres egy ilyen poszt abban a csoportban, ahol főleg a házépítés fortélyait, az állattartás nehézségeit, apró csodáit osztja meg az ember, na és persze kiscsikókat, kisbirkákat, kiscicát és egyéb cuki állatkákat. De végigolvasva az írását, azonnal világossá vált, mit is szeretne.
Felvásárolt egy ócska házat telekkel együtt, valahol vidéken. Saját kézzel felújította, ha nem is egy kacsalábon forgó palotát, de egy szép és kényelmes otthont teremtett, csodás kerttel és állatokkal.
Azt írta, hogy nehéz egyedül. S nem is annyira a munka része, hanem az, hogy nincs, akivel mindezt megoszthatná. Egyértelmű volt a szándéka. Egy olyan párt szeretne maga mellé, aki mindezt értékelni tudná.
Így vagyunk programozva, nem igaz? A férfi megteremti a feltételeket a családja számára. Megépíti a házat, pénzt keres, egy finom puha fészket teremt, ahol biztonságosan cseperedhetnek fel a gyerkőcök. A program akkor is tökéletesen működik, ha épp nincs kinek, ha nincs család még a láthatáron sem.
Egy egyedülálló nőként a legkönnyebb dolog lenne felvenni úriemberrel a kapcsolatot, érdeklődést tanúsítani és egyszerűen csak beleülni a jóba. A kényelmes, már előre megteremtett házikóba és együtt álmodni tovább.
De egy ilyen terv: a közös ház és család, csak egy többedik lépés lehet. Kellene előbb egy lelki kapocs, ami a két embert összeköti. A ház, a gyermek, mind csak másodlagos kellene, hogy legyen, a legelső mérföldkő, a biztos pont, a szikla, amire építhetünk, a kettőtök kapcsolata kell legyen.
Lehet, hogy valaki előbb a házat és a családot alkotja meg és utána keres hozzá illő partnert? Lehetséges ez?
