Az interjú megjelent a Klikk Out 2015/02. számában.
Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Fotók: Šenkár Márió
Hatvan év (2015) és több száz alkotás — ez Lipcsey György mérlege. Egy szobrászé, aki egész életében azt kereste, hogyan tudja megformálni a dolgokat és főleg, hogy miből. Dolgozott fával és kővel, most pedig bronzból készíti alkotásait. (2015) Január közepén életműve válogatásából Csend-élet címmel nyílt kiállítás a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában, február 17-től ugyanez a tárlat megtekinthető a pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában. Most pedig jöjjön a művész, és ami mögötte van.
Annyit azért tudok rólad, hogy Dunaszerdahelyen születtél, Zoboralján, pontosabban Lédecen töltötted a gyerekkorod, majd Hegyétére költöztetek, mikor 8 éves voltál, később Dunaszerdahelyen telepedtél le. Hogyan emlékszel vissza a Lédecen töltött évekre?
Hiába jöttünk vissza Hegyétére lakni, a Zobor vidéke megmaradt bennem. Az ott egy egészen más hely – nem mintha nem szeretnék a Csallóközben –, de szívesen gondolok vissza a lédeci időkre. Az volt számomra az igazi gyerekkor, az óvoda és az iskola első évei. Elejével nagyon sokat sportoltam, futballoztam, de hamar felváltotta a labdát a fafaragás, a szobrok készítése.
2018-ban egy más jellegű interjút is készítettünk a művésszel:
Lipcsey György: A sport olyan, mint a szobrászat – nem működik szenvedély nélkül
Mikor kerített hatalmába a szobrok formálása?
Ha visszagondolok, akkor ötödikes-hatodikos alapiskolás lehettem, amikor először fogtam faragó-szerszámot a kezemben fa megmunkálására. Akkor már apróbb faragványokat készítettem. Nyolcadikos koromban pedig már kisebb szobrokat alkottam. Ezekből még most is vannak itthon, de inkább a fontosabb darabokat tartom meg, amelyekhez leginkább ragaszkodom.
A Zobor vidékétől elszakadva nem volt nehéz megszokni a csallóközi tájat? Nem volt nehéz itt tovább folytatni a szobrászkodást, a fafaragást?
A pályám elején a Csallóközben rengeteg diófa volt, akár rönkfa is. Előfordult, hogy intézményektől, vagy üzemtől kaptam faanyagot. Megesett az is, hogy teherautókkal hozták a fát, úgyhogy ha valamit kitaláltam, annyi fám volt, hogy faraghattam reggeltől estig.
A mai napig nagyon szeretem a természetet, hisz gazdag természeti környezetben nőttem fel, ezért is nagyon szép a Csallóközben. Némileg zavar azonban, hogy itt is egyre kevesebb a zöld. S bár igaz, hogy Dunaszerdahelyen ültetnek fákat, de ugyanolyan bátorsággal vágják is ki azokat.
Később a fáról átnyergeltél a kőre és kő-, illetve gránitszobrokat kezdtél faragni. Ennek a korszakodnak egy nagyobb példányát mindenki ismeri, aki Dunaszerdahely központjában megfordult már, hiszen az 1848-as emlékmű mellett nem lehet úgy elmenni, hogy észre ne vegye az ember. Tehát mi következett a fa után?
Kezdtem felfedezni a követ és ’89-ben, amikor kezdtek köztéri szobrokat állítani, volt annyi tapasztalatom, hogy az első köztéri szobromat már kőből ki is tudtam faragni. De ugye a legkésőbb került sor a bronzra, és így már 200-on felül van az alkotásaim száma, de lehetséges, hogy inkább a 300-hoz közelít. Talán fából van a legtöbb, de nagyon sok van kőből és azt lehet mondani, ugyanannyi lesz lassan bronzból, mint fából. Ezen a mostani kiállításon is közel 100 bronzszobor szerepel.
Honnan jön az ihlet, hogy mindig újabbnál újabb dolgokat találj ki?
Amikor én kezdtem, ösztönszerűen dolgoztam. Na és volt abban az időben egy téma, ami nagyon izgatott, és kicsit furcsa is volt, mert fiatalként érett öregembereket formáztam meg, valamint a parasztvilágot ábrázoló munkák voltak rám jellemzőek.
Ez a korszak 16 éves koromtól talán 25-26 éves koromig jellemezte a munkásságomat. Utána jött egy nonfiguratív időszak, amikor ezek az emberi alakok leegyszerűsödtek, bizonyos dolgok eltűntek. Leegyszerűsödött a kéz, a fej formája, már csak emlékeztettek eredeti valójukra, de még továbbra is dominált a figura. Ez lehet, hogy a 70-es évekig eltartott, utána jött egy komolyabb váltás. Geometriai tömbökre emlékeztető szobrokat készítettem, amikbe bizonyos jeleket véstem.
De miért, illetve hogyan lesz valakiből szobrász? Sosem akartál tűzoltó lenni, vagy katona inkább?
Ez az, amit senki nem tud megmondani. Én sem tudnám azt mondani, hogy ezt elhatároztam. Egyszerűen csak jött.
Kamaszként találtam egy szerszámot, bicsak volt vagy borotva, nem tudom, és úgy magamtól elkezdtem faragni. A szüleim pedagógusok voltak, apu festett is, de nem volt a családban senki sem, sőt, még a környéken sem, akit ismertem és szobrokat készített volna.
Senki sem beszélt rá, sőt mi több, abban az időben, ’89 előtt azért nem volt olyan egyszerű egy képzőművészeti főiskolára bejutni — nem mintha most olyan egyszerű lenne, most sem az. De hát ugye nekem bizonyítanom kellett, mert hát az, hogy valaki nem csak szobrásszá, hanem alkotó emberré váljon, egy kiváltságos dolog volt, sokkal inkább, mint a mai, szabad világban. Akinek sikerült a főiskolára bejutni, egy szabad alkotói korszakot élhetett volna át, ha nem lett volna egy eszme, ami ugye egy kicsit, sőt, nem is kicsit, a képzőművészekre rá volt kényszerítve.
Köztudott, hogy a művészek élete nem egyszerű, nem éppen egy havi állandó jövedelmet biztosító szakma ez. A szüleid soha nem mondták, hogy tanulj inkább szakmát és legyél például kőműves?
Mondhatnám, hogy mi egy kicsit különlegesek voltunk ebből a szempontból, mint család is, szóval az anyagiak nem domináltak annyira. Más mentalitású volt az apu, aki Zoboraljáról származott, anyu a Csallóközből. Abban az időben volt egy kereset, amiből meg lehetett élni, volt egy baráti kör, ahol jókat lehetett beszélgetni és hát ezek voltak igazából a fontos dolgok. Nem emlékszem, hogy elérhetetlen kirándulásokról, akár autó, vagy a lakásberendezés cseréjéről lettek volna viták, inkább más jellegű, eléggé elvont kérdések voltak azok, amelyek napi szinten foglalkoztatták a családot.
Van olyan korszakod, amelyiket sikeresebbnek tartod a többinél?
Akadtak olyan korszakok, amelyek olyan értelemben sikeresebbek voltak, hogy az embereknek tetszett, könnyebben el lehetett adni a műveket, és lehet, hogy jobban is ismertek abban az időben. Olyan jellegű szobrokat készítettem, amelyek az emberekhez közelebb álltak. A világ mindig is változott és változik, most már egy felgyorsult világban élünk. Nekem ezek a korszakok egymásra épültek, és amiket most készítek, azok kicsit elvontabb művek. Talán a szakemberek egy részéhez közel állhatnak ezek a nonfiguratív bronzszobrok, amelyekkel most foglalkozom, ám a nagyközönséghez valószínűleg nem annyira, mint a korábbi korszakok alkotásai.
Hogy érzed, miként fejlődik a művészeted?
Ahogy most folyamatosan készítem a rengeteg tanulmányt igénylő szobrokat, úgy érzem, hogy nekem ez olyan, mint ahogy az ember megy a lépcsőn: elkészítem az egyiket és akkor a másikhoz megpróbálom azt hozzáadni, ami itt nem sikerült.
Nyilvánvalóan az ember új témát és új formákat is keres.
Vannak az életedben olyan alkotások, amelyek különösen fontosak számodra?
Ez nem elhanyagolható kérdés, mert sokszor kiállításon sem kerül sor a bemutatásukra, sem akkor, ha az emberről írnak. Többet kéne az embernek foglalkoznia a saját műveivel, egy kicsit elemeznie azokat, amit nagyon jól csinálnak mondjuk a zenészek. Ha az ember a Bartók rádiót hallgatja, akkor észreveheti, hogy a zenemű elemzést nagyon magas szinten művelik. Van rá nyelvezetük, ki tudnak fejezni dolgokat. Amikor én a kerek évfordulóra ezt a kiállítást készítettem, elgondolkodtam rajta, hogy erre is nagyobb hangsúlyt kellene fektetni, mert tényleg vannak az ember számára fontos, vagy főbb művek. Még ha nem is akar róluk tudomást venni, mert az ember nehezen tudja kiválasztani azt, amit a fő művének nevez. A kiállításra megpróbáltam hat ilyen munkát kiválasztani, a hat évtized legfontosabbjait. Végül ki is választottam, nem volt egyszerű, de aztán hely szűke miatt nem tudtam elhelyezni őket, és az anyagokat se akartam összekeverni. Ezzel a kérdéssel viszont mindenképpen sokkal többet kellene foglalkozni.
Szüksége van a dunaszerdahelyieknek a kultúrára?
Hatalmas tömegeket nem fognak megmozgatni sohasem. Ezek a galériák, amelyek a városban találhatóak, inkább rétegközönséget vonzanak. De mindenképpen csinálni és dolgozni kell a kultúra terjesztésén, mert ez is meghatározza egy város fejlettségét.
