Kár szépíteni, lassan mindannyiunknál elérkezik az a pont, amikor egyre szűkülni látszik a tér, a levegő is mintha nehezebb lenne, ezért elkezdünk veszettül kapkodni utána. S a pánik hatására olyan elhamarkodott döntéseket hozhatunk, amelyeknek beláthatatlan következményei lehetnek.
Álljunk meg hát egy pillanatra és gondolkodjunk!
Megértelek. Szinte mindannyian úgy vagyunk a korlátozásokkal, hogy biztosan már csak egy kicsit kell kibírnunk és jobb lesz. Aztán jön még egy kicsi és még egy kicsi. Majd felszólít a kormány, hogy ezt és azt innentől fogva nem szabad. De állítják, hogy nem sokáig, csak ameddig kell. Még egy kicsit. Mi pedig tűrjük, megint. Egy kicsit.
Tudom én, ez rohadt szívás. Nem szépítem, és nem is akarom. Ez tény: szívunk. Határozottan.
De! S igen, megint jön az a bizonyos DE. Kérdem Tőletek, mikor legyünk eltökéltebbek, céltudatosabbak, ha nem most?
Mikor kell a legjobb összpontosítás, a tested minden porcikájának az összehangoltsága? Most! Amikor meghajtod az utolsó sprintet az ezer méterből, vagy amikor picivel tovább bírod levegővétel nélkül a medencében, hogy ne maradj szégyenben a gyerekeid előtt, vagy amikor visszafojtod az eszeveszett lihegésed, amikor lekörözöd a szépfenekű csajt a futópályán, nehogy még azt higgye, hogy máris elfáradtál.
Elérkezett a pillanat, amikor, ha kell, akár összeszorított foggal is, de megvívjuk a magunk harcát. Még egy kicsit! Majd még egy kicsit! És még egy kicsit. Addig, amíg csak kell, amíg fennáll ez a kényszerhelyzet.
Mindenkinek okosnak és megfontoltnak kell lennie a nagy hajrában, hogy a győzelem valóban megérdemelt legyen. Az intézkedéseket nem a kormány, a kormányfő, vagy bármelyik párt kérése miatt tartjuk be, hanem egymásért, embertársainkért.
Majd amikor átszakítjuk végre a célszalagot és felszabadulhatunk, a győzelem nem csak a mi jutalmunk lesz, hanem mindazoké, akik becsülettel hajráztak az utolsó métereken, azon az utolsó szakaszon, ahol a legfontosabb a kitartás volt.
