Az interjú megjelent a Klikk Out 2016/02. számában. Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta. Fotók: A szerző, ill. Göndör László
Huszár László a Szenc melletti Rétén született, alapiskolába is ott járt, majd a Szenci Általános Műveltséget Nyújtó Középiskolában érettségizett 1970-ben. A pozsonyi Comenius Egyetemen nevelőtanári oklevelet szerzett, később, 2008-ban kulturális mediátorként diplomázott az ELTÉ-n. Igazi „őscsemadokos”, 1977-től már a Csemadok állományában dolgozott, 2004-től a Csemadok Művelődési Intézete, 2013-tól pedig a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet igazgatója.
Azt már tudjuk, hogy 1970-ben érettségiztél, 1977-től pedig csemadokos voltál, de mi történt a kettő között?
Az érettségi után kétszer egy évig Pozsonyban, a Vegyészeti Főiskolán tanultam, közben egy évet dolgoztam a Dimitrovkában, majd elmentem katonának, onnan visszatérve kerültem a Csemadokba. Ezt igazából annak köszönhetem, hogy az otthoni vezetőségnek már 16 éves korom óta tagja voltam. Nem kellett jelentkeznem, mint fiatal érettségizőt, mindjárt bevontak a Csemadok vezetőségébe.
Akkor végül is nem ’77-től dolgozol a Csemadokban?
Tulajdonképpen 1968-tól, amikor a MISZ (Magyar Ifjúsági Szövetség) alakult. Mi is megalakítottuk a községben a MISZ-t, és rögtön a Csemadok szervezethez csatlakoztunk.
Nagyon hamar, sőt, lehet mondani, hogy már gyerekként magadba szívtad a kultúrát, hiszen a családodban is nagyon sok kultúrakedvelő volt. Mindenevő voltál a kultúra terén?
Persze, de mint mindenki, a könyvekkel kezdtem. Akkor jelentek meg Rejtő Jenő könyvei, és olyan szerencsém volt, hogy nyugodjék barátommal, Pomichal Ricsivel kaptuk a könyveket Gödölle Öcsi bácsitól, aki a pozsonyi papírgyűjtőben dolgozott.
Onnan hordta őket haza, mi pedig sorban olvastuk azokat a köteteket, amelyeket más már megunt. Persze a klasszikusokat a könyvtárból kölcsönöztük ki, ugyanis a családi bibliotékánk nagyon pici volt. A falura akkor jellemző volt a cserebere, és ha jött egy új könyv, az körbejárta szinte az egész községet, de legalább a rokonságot, a baráti kört.
Emlékszel az első könyvedre?
Mazáj apó és a nyulak, az orosz író, Nyekraszov verses-mesés könyve volt ez, amit a rétei tűzoltószertárban olvastam, ugyanis ott volt az egyik helyiség könyvtárrá alakítva. Majd Verne Gyula jött, harmadikos koromban már túl voltam a Grant kapitány gyermekein.
Térjünk kicsit vissza a tanulmányaidra. Hogyan jött az életedbe a vegyészet?
Az alapiskolában volt egy tanítóm, nagyon jól adta elő a kémiát, nagyon szerettem a képleteket. A gimnáziumban Mázik Mária tanárnő az első óráján megkérdezte, ki szereti a kémiát, én persze jelentkeztem, majd levitt a laboratóriumba.
A képletek még tetszettek, meg a kísérletezés is, csak éppen a szorgalom, ami bennem akkor kevésnek bizonyult a több ezernyi oldal és képlet megtanulásához. Végül ez hagyatta el velem a vegyészetet, így az utam visszavezetett a kultúrába.
Amikor elkezdtél a Csemadok központi irodájában dolgozni, milyen tisztségeket töltöttél be?
Az első két évben a Csemadok Központi Bizottsága szervezési osztályának instruktoraként dolgoztam, majd 1986 nyaráig a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának szervezője voltam, aztán kerültem a városi művelődési központba, ahol a művészeti osztályt vezettem egészen 1989-ig. Azóta ismét a Csemadok kötelékében dolgozom, csak különböző funkciókban. 2003-ban kezdeményeztem a Csemadok Művelődési Intézetének magalapítását, aminek 2012-ig az igazgatója is voltam.
Majd ugye 2013-ban létrejött a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet, melynek ma is az igazgatója vagy…
Amely nem kimondottan, de jogutódja a Csemadok Művelődési Intézetének. Négy országos rendezvényt szervezünk, az egyik a Duna Menti Tavasz, a gyermek bábosok és színjátszók fesztiválja, a Bíborpiros Szép Rózsa, azaz a népdalkörök seregszemléje, az Ipolyi Arnold Népmesemondó verseny és az Országos Citeratalálkozó. Az ezek köré csoportosuló képzéseket szintén mi felügyeljük, és persze mindig van valami kisebb rendezvényünk, de most már az intézetben inkább a módszertanra összpontosítunk.
Nemcsak művelődésszervezéssel foglalkozik az intézet, de más tevékenységeket is folytat. Melyek ezek közül a legfontosabbak?
Körülbelül tíz évvel ezelőtt indult be az internetes honlap építése azzal a céllal, hogy megpróbáljunk egy nyilvános archívumot létrehozni. Akkor ezt elsősorban hírekkel, eseményekkel töltöttük meg, de rögtön utána elindítottuk a népzenei adatbázist, és jelenleg közel harmincat kezelünk. Ezeknek a lényege, hogy a Csemadokban az 1950-es évtől kezdődően végrehajtott népzenei, néptáncos és egyéb gyűjtéseknek az anyagait folyamatosan digitalizáljuk, mindig a pénz függvényében természetesen.
Ezek az értékek nemcsak az 50-es évekről szólnak, de több generációt, a közösségi emlékezetet figyelembe véve a 19. század második harmadának az emlékei, a tudása, amit olyan módszerrel, olyan formában digitalizálunk, amilyen a kor követelménye.
Miért? Tehát mi a cél?
A lényege az, hogy az új generáció, vagyis a digitális világba már beleszületettek megtalálják ezeket az értékeket. Mert analóg módon, könyvtárakban – amit én még mindig nagyon fontosnak és alapvetőnek tartok – az új generációk már nem keresnek. Ők inkább digitálisan, képernyőn, képben, videóban gondolkodnak, így asszociálnak, és ehhez kellett alakítani ezeknek az értékeknek a megismerését. Persze ez aztán bővül, mindig tapad hozzá valami, ami egy újabb értéket képvisel. Majd eljutunk oda, hogy ezt újból rendszerezni kell, és ki kell tippelni, hogy melyik az a közösség, amely számunkra a legfontosabb a nemzeti tudat megtartása miatt. Ez egyöntetű volt, mert a települések közösségei azok, amelyekre fókuszálnunk kell. Azt gondolom, hogy az intézet – és ezt nyugodtan ki merem jelenteni – egyfajta modernizációt, másfajta világot hozott a Csemadok eme szintjére, és ez azért is fontos, mert már ismerhetik azt a világon, hiszen aki rákapcsolódik az internetre, elkezd ott keresni, nagyon sok adattal találkozik: mesékkel, népzenével, emlékhelyekkel. Tizenhét adatbázist csatlakoztattunk most a településmustránkba, tehát bárki, bárhol a világon megtalál bennünket. Kvízeink vannak, ezekkel is nagyon sok értéket lehet továbbadni.
Most, hogy már a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet igazgatója vagy, mi a helyzet a csemadokos munkáddal? Az teljesen megszűnt?
Én azóta is Csemadok-tag vagyok.
Az elődeimtől, a nagy öregektől, azt tanultam, hogy aki a Csemadokban él, tehát onnan kapja a fizetését, annak kutya kötelessége az önkéntesség szintjén is dolgozni.
Így lettem hát mindenütt, minden lakóhelyemen a szervezet aktív, illetve vezetőségi tagja, gyakorló szervező, mert nem lehet csak az utca egyik oldalát látni, hanem mindkettőt kell.
Két díj, elismerés birtokosa is vagy, mégpedig 2008-ban a KÓTA díjat (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének elismerése), 2015-ben pedig a Csallóköz Kultúrájáért díjat vehetted át. Mi a véleményed ezekről, és úgy általánosságban a díjakról?
Ha optimistán élsz, az elismerés naponta jön, ha úgy értelmezed, mint sikerélményt. A munkából ered.
Csak egy példát mondjak: a Bíborpiros Szép Rózsának a kiötlői vagyunk, illetve a Tavaszi szél vizet áraszt népzenei versenyt kicsit másként folytattuk 1997-től. Ennek Brandl Feri volt a kitalálója, egy közös éjszakai utazás során jött elő az ötlettel. Tavaly lepődtem meg az országos döntőn Pereden, hogy a tardoskeddi csemadokosok – a népdalkör – hozott egy faragott fa emléktáblát a Bíborpiros Szép Rózsa szimbólumával a peredieknek, köszönetképp a szervezésért. Ez pedig nekem is élmény volt, és mindenképpen felért egy dombornyomatos okleveles kitüntetéssel, mert a közösség a lelkéből, a szívéből adta, és ez a legfontosabb.
Egy olyan ember, aki a kultúrában dolgozik, folyamatosan szervez, úton van, vagy éppen kutat, mivel tölti a szabadidejét?
Szabadidő mindig van, csak meg kell találni. A magánéletem szerencsére rendezett, élettársammal élek, egy csoda a számomra. A másik pedig, hogy évek óta muzsikálok, az utóbbi harminc évben leginkább magamnak. Fiatalkoromban aki három akkordot le tudott fogni a gitáron, már zenész lett. Így voltam vele én is. Aztán maradt a gitár, majd később, a népzene hatására különböző hangszerek, mint például a furulya, vagy a citera jelentek meg, alapszinten, de csak tényleg magamnak, és a csukott ajtók mögött.
Ezeken a hangszereken nem láthattunk játszani, viszont hallhattunk zenélni, sőt, énekelni is téged…
Később megtaláltam az életem hangszerét, a tekerőlantot. Ezzel a hangszerrel – Bálint Károly barátomnak köszönhetően, aki sokat segített a tanulásban – fel is szoktunk lépni. A tekerőlant olyan, mint egy kis zenekar, és talán ez a legszebb benne. Az éneklést a Vásárúti Dalárdában űzöm. A kettő összecseng.
A zenén kívül ott család is, mégpedig két felnőtt lányod és Bence unokád.
Tudod, az élet, az mindig adja a magáét, a szépet, a váratlanul szépet. Én nem átlagos életet élek a családjaimmal, így a lányaimmal, ezáltal a vőmurammal, Bíró Szabolccsal, a székíróval, a székirodalom kitalálójával, és Bence unokámmal, valamint Anikóval, az élettársammal.
Egy átlagos világban „normálisan” élni, nagyon unalmas lenne. Csodálatos, amikor az unokádat látod, és beszél, mert már beszélős. Akkor elönt a boldogság. Tehát bárhol vagyok, mindig valaki vagy valami úgy motivál, hogy jól érezzem magam. És nálunk mindig vannak kihívások, meglepetések, olyan örömek, amelyek nélkül nem tudnék élni, a munkámat folytatni.
