NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL
Hideg, de verőfényes délután volt Dunaszerdahelyen, fél kettő magasságában már egy kúton jártam képzeletben Trencsén felé. Pár napja, hogy üldözni kezdett az idény eleji fociláz, új lapot kezdtem a DAC-os archívumomban is: TAVASZ 2021. A napsütés ellenére javasolt lenne némi „fagyálló”, majd a város határában sansosz az újabb megálló is. Talán éppen beesünk kezdésre, nem lesz idő csak úgy bámulni Csák Máté várának tornyait, vagy hallgatni a Vág zúgását, ami a stadion mögött fut tova, meg sem állva a Dunáig. Aztán nyitom az ajtót, a lépcsőház ajtaját, irány a „lelátó”. Alig volt időm aklimatizálódni, „bemelegítés” nélkül leültem a kanapénkra.
Most idéznék legutóbbi DAC-os jegyzetemből: „Bármit mutat a realitás, úgy gondolom, meg kell adni az esélyt a fiúknak, hogy majd hétről hétre elkápráztassanak bennünket… azért az első körre nem várok egetverő dolgokat, ami a játékot illeti… ikszes meccset tippelek, inkább hiszek a statisztikáknak, mint a csendes lelátók okozta sokknak.” Nem 3:3-as döntetlenre gondoltam, csupán egy unalmas gól nélkülire, vagy egy szűk 1:1-re. Persze eltelt egy hét azóta, és a drukk már tombolt bennem, ilyenkor egy ultra nem ismer kompromisszumot. Győzni kell mindenáron, s ha lehet, a földbe döngölni az ellenfelet. Rakd át légyszi a sportcsatornára a tévét – kértem meg a feleségemet, aki azonnal az órájára nézett. Kezdődik!
Az átlag néző (senkit sem áll szándékomban megsérteni) nem értheti az iménti ultrás dolgot, mert azt nem érteni, érezni kell. A zsigereinkben, a vérünkben…
Abban, ahogy száz fokon ég az ember a lelátón, jóban-rosszban támogatva csapatát, olykor elkövetve pár csínytevést. Még a magamfajta ultrából visszavedlett átlag szurkoló is ezt érzi. Elvégre a farkast szintén meg lehet próbálni háziasítani, ettől ő még farkas marad, benne marad az ösztöne. Talán csak a Holdra fog vonyítani éjjelente, de farkas marad. Nos, így kerültek elő a sálak, így „díszítette” a polcot a zászló. Aznap az a polc volt két óráig a stadion korlátja, és befutott a „szurkolói busz” is végül, amit most egy bakakocsi testesített meg az ikreinkkel. Trencsénben szintén süt a nap, erős filtert vetítve a stadion gyepére. Utálom a félig árnyékos stadionokat, játszanánk inkább este! Majd kaptunk két gólt, és hatalmába kerített a csalódottság, vagyis inkább a düh. Az eszem tudta, hisz a szemem látta, ez a csapat nincs összerakva egyelőre, a szívem az, ami tudomást sem akart venni az egészről.
Klasszikus szélső védők nélkül, 3-1-4-2-es formációban álltunk ki a meccsre, a három középső bekk pedig olykor egymást zavarta, vagy magukat sem zavartatták.
A szezon előtti sajtótájékoztatón a klubvezetés és korábban a tulajdonos Úr is kitért a szurkolók, vagy éppen a bloggerek vélemény-nyilvánítására, akik olykor át sem érezve mondataik súlyát, tényként közölnek feltevéseket. Az nem feltevés, hogy nincs hátvédsorunk, mert nincs. Kalmár bizonyos esetekben borzasztóan önző, és hogy más háza táján sepregessek, a trencséniek bátran berakták kezdőbe a néhai jégkorongozó fiát, pedig csak környékbeli és még ifikorú. Storck mester szép reményekkel jött hozzánk, a magyar nemzeti tizenegyet is csúcson járatta az Eb-n, majd eljutott Andorráig. Mintha nem látná a pályán, miben talál fogást rajtunk az ellenfél.
Jedlička számtalanszor megmentett minket a góltól, de 2:0 a félidő, és mozgásunkon nem nagyon látni, hogy itt még akár nyerhetünk is.
Hálistennek rácáfoltak a fiúk, a második félidő elején ugyanazt csináltuk a Trencsénnel, amit ők velünk. Újra egál az állás, szükségszerű volt cserével belenyúlni a meccsbe… volt akinek a nevét nem sokszor hallottuk az M4 riportere szájából, de Beskóét épp’ elégszer. Talán a végére sikerült helyesen kiejtenie, egyébként engem feszélyezett a túl objektív hozzáállása a meccshez. Szóval Nicolaescu és Kalmár (büntetőből) góljaival visszahoztuk a reményt, hogy aztán védelmünk ismét csak asszisztáljon a harmadik trencséni gólhoz. A végére maradtak a legnagyobb izgalmak!
Taiwo kétszer villant, egy alkalommal – még most sem tudom miért – kivezette a labdát a bolyból, pedig egy az egyben ment a kapusra.
A másik alkalom a tizenegyes, amit megadott a bíró, bár inkább Taiwo volt szabálytan. Nos, akkor mi van? Ha lett volna VAR-rendszer, visszafújja, de meg kellett volna adnia ugyanezen okból még két „büntit” nekünk. Korábbi találkozók igazságtalanságait nem is keverném ide, felesleges. Utálom, sőt egyenesen rühellem az egészségtelen objektivitást. Párhuzamot vonok a felvidéki magyarság helyzetével, minket folyton küldenének ide-oda, vagy fejbe vernének, miközben mi legyünk barátságosak, húzzuk be fülünk-farkunk? Nem, köszönöm! Lefújta, Rami a megismételt tizenegyest is berúgta, szereztünk egy pontot.
A lőtéri kutyát sem érdekli, hogyan, az jobban bosszant, hogy a DAC-ba plántált nagy ígéretek megint csak ígéretek maradnak.
Lesznek hangok: ez csak sport!? Továbbra is adom a lehetőséget a fiúknak, hogy elkápráztassanak bennünket. A DAC az én csapatom, legyen tiszta a játék persze, viszont ne játsszuk az igazság bajnokát a saját kárunkra, mert nem áll jól nekünk! Talán szegény Maradona odaállt a játékvezető elé, hogy elmondja: elnézést kérek Shiltontól, és öntöl, bíró sporttárs, kézzel ütöttem be a lasztit!? Nem! Isten keze ütötte be, ilyen ez a játék, és egy ultra bizony megcsókolja Isten kezét, megköszöni, amit ad. Mások Istene ezer dolgot „lopott” már tőlünk, amiért mindannyiszor megvetettük, és a pokolba kívántuk! Csak a DAC!
TRENCSÉN–DAC 1904 3:3 (2:0)
Góllövőink: 56. Nicolaescu, 61. Kalmár (11m), 95. Ramirez (11m)
DAC: Jedlička – Kružliak, Müller, Beskorovainyi – Blackman, Christie-Davies, Balić (76. Schäfer), Andzouana (46. Divković) – Kalmár – Nicolaescu (76. Taiwo), Ramirez.
KAPCSOLÓDÓ:
A SzerdaHelyzet nyilatkozik a Trencsén–DAC (3:3) mérkőzésről
