Jó lenne egy kicsit helyretenni a dolgokat, mert hétfőn elkezdődött egy folyamat, melynek a végén azok a szakemberek, akik az ilyesmivel foglalkoznak, bizonyára örülnének, ha nem néznénk őket ostobának.
A népszámlálásról van szó, amit kábé tízévente megismétlünk, és az volna a cél vele, hogy valós képet kapjuk a társadalom összetételéről, úgy nemzetiségi, mint vallási szempontból, a lakosok képzettségéről, a családok összetételéről, a háztartásokról és még sorolhatnánk.
A Facebookon például könnyedén írhatjuk ki, hogy a lakhelyünk Dubaj, a nemzetiségünk katalán, a kapcsolati státuszunk bonyolult, és hogy legmagasabb végzettségünk az élet iskolája. Se súlya, se következménye nincs, ezek csupán vélt influenceri momentumok, óhaj a pillanatnyi menőségért.
A népszámlálás nem a trollkodás színtere, nem a bosszúé és nem is a szerelemé. Arról szól, hogy valójában kik vagyunk és hova tartozunk. A puszta tényekről, illetve a meggyőződésből fakadó árnyalatokról. Mi a kettő közti különbség? A korom, a családi állapotom, a lakhelyem vagy az állampolgárságom például nem meggyőződésből fakad, hanem konkrétum. A nemzetiségem, illetve a vallásom viszont nem tény, nem állíthatja rólam más, csakis saját magam. Jó esetben a meggyőződés egy privát ténnyel ér fel, és nem a lehetőségek hiánya, avagy a megfelelési kényszer, rosszabb esetben haszonszerzési érdek vezérli.
Mifelénk leggyakrabban a nemzetiség kerül címlapokra és plakátokra népszámlálás idején, a mostani előtt pedig a legnagyobb hangsúlyt annak kérdése kapta, hogy vajon szabad-e hagyni, hogy abból második is legyen.
Hogy mi a nemzetiség, arról a szakavatottak bizonyára szakavatottan tudnának értekezni, részemről viszont az anyanyelvemnek és annak a kultúrának az egyvelege, amelyhez a legközelebb állok, amelyben nevelkedtem.
Aki az élete nagy részét egy nemzetiséghez tartozóként élte le, az élete közepén/végén valószínűleg nem válik mássá, hacsak nem a fent említett kényszerből/érdekből. Mit kezdjen viszont magával a vegyes család gyermeke? Vagy az a személy, akinek a felmenői között akad más nemzetiségű, aki olyannyira közel állt hozzá, hogy teljesen természetesnek érzi, hogy továbbvisz belőle valamit?
Részemről teljesen természetes, hogy egyedül a magyar nemzetiséghez tartozom. Én nem vagyok +1 magyar, mert eddig is az voltam, de a közeli ismerőseim között is akad, akit épp a születésétől kezdődő, számára teljesen természetes identitástényező, a vegyes környezet határoz meg. Ő ilyenkor nem dönthet pusztán meggyőződésből, ellenben muszáj neki (még ha nem is olyan egetverően súlyos, de mégiscsak) kényszerből. Egy töredékét vallhatja be az identitásának, mert másra nem kíváncsiak.
Hogyan kérhetjük tőle, hogy legyen magyar, ha nem pusztán az? Miért csak a színmagyar számít?
Szeretjük hangsúlyozni a társadalom sokszínűségét, ám mikor ezzel foglalkozni kéne, inkább fütyörészve félrenézünk, és az alapszínek mellett kampányolunk.
Hogy káoszt okozhat, ha a színtiszta nemzetiségek mellett különböző vegyes nemzetiségű csoportokra is rávilágítunk? Szerintem meg épp ellenkezőleg. Kitisztul a kép. A nemzetiségi kérdések egymásra épülnek, így egyértelmű, hogy elkülöníthető az „elsődleges” nemzetiség, amire a törvények és a kvóták épülnek.
Az egyéb nemzetiség bejelölése lehetőség, nem kényszer, az erre vonatkozó adat pedig 2021-től rendelkezésre fog állni. Innentől már az illetékesek feladata, hogy meglássák, mennyire sokfélék vagyunk, és ezzel kezdjenek valamit.
