FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mai vendégünk bemutatásához nem kell regényt írnom, Bíró György neve mindenki előtt ismert. A mára már kultikus DAC Fórum Bibicsakja meséli el életét, akinek sárga-kék hajfonatát nemcsak a hölgyek csodálják meg alkalmanként. Valójában nem is egy mese következik most, ez egy nagybetűs, DAC-os életrajz. Olvasása korhatártól független, sőt fiataloknak különösen ajánlom, mivel példaértékű is.
Gyuri, mesélj kérlek az olvasóknak arról az időszakról, amikor megismerkedtél a DAC-cal, milyen volt az akkori foci, illetve hogy változott az idők során?
Az életem DAC-os meséje – mint ahogy tudjuk, minden mese valós üzenetet hordoz -, tényleg meseszerű: közel 60 évre nyúlik vissza, amikor is állítólag
édesapám úgy 5 éves korom tájékán a kétkerekűje csomagtartójára ültetve kivitt egy hazai „fatribűnös” mérkőzésre, ez volt életem első DAC-meccse. Gyerekkeresés lett a vége, akkoriban Slavoj volt a DAC neve. Bizonyára ettől a pillanattól kezdve, apám hagyatékaként is – aki szintén a DAC egykori játékosa volt -, szívódott belém a csapat iránti szeretet, tisztelet, elkötelezettség, rajongás.
Úgy 9-10 éves koromtól emlékszem egyre tisztábban az eseményekre, ekkor már a tesómat vihettem a Jednota név alatt futó csapatunkra. Kezdetekben labdaszedők voltunk, úgy a tréningeken, mint a meccseken.
Rájöttünk azonban, hogy sokkal jobb a fatribünről szurkolva nézni a bajnokikat, közben újságpapírból formált tölcsérből, 1 koronáért vásárolt tökmagot ropogtatni. A szurkolás ma is a fülemben cseng: „Jednota dotoho, nebojte sa nikoho, každému to dáme, lebo dobre hráme! Chceme vidieť góóól!” – igen, akkoriban szlovákul kiabáltuk torkunk szakadtából a felnőttekkel együtt. Meccs végén sörös és „málnás” üvegeket szedtünk, így volt egy kis zsebpénz gumi- és krumplicukorra is.
A foci életem meghatározó része volt egykoron és ma is az, csak már az évek száma és a „kopások” átrendezték a szerepeket.
A 60-as évek tájékán indult a „karierem”, a Kukučín utca – mivel itt laktunk -, valamint a „Vajanský iskola” (a későbbi Komenský, majd a mai Kodály Zoltán iskola) udvara volt az első edzőpályám. Napi szinten összeverődve ment a „grundfoci”, az öcsémmel és a haverokkal rúgtuk a rongyot, a bőrt mezítláb, szandálban, „teniszkiben”… Ha kopačkyt vagy hokibotot kaptunk karácsonyra, akkor már teljes volt az öröm, nekünk semmi más nem kellett.
A 70-es évek elején az Október utcába költöztünk, ahol szintén kialakítottuk magunknak a focipályát. Serdülőként semmi más nem érdekelt bennünket, csak a foci, ez olykor még a tanulás rovására is ment! Ha az ellenőrzőmet fellapoznám, sorakoznak a többsoros, olykor oldalas iskolai és „družinai” beírások: …focizott, késett az óráról, életveszélyes terepen, a družina tetején járkált, onnan hozta le a labdát a villanyvezetékek közül, és még sorolhatnám… ez így ment körbe-körbe.
Végigjártam a szamárlétrát, a korosztályos csapatokat. A „dorastban” Sidó Francibá edző keze alatt fejlődtünk, meccsekre jártunk, mígnem a katonaság után a DAC B-ben találtam magam.
Akkoriban Csenkéről egy 17-18 éves tehetséget hoztak a nagycsapatba (az hiszem, Németh Ferit), cserébe választhattak valakit a B-ből, rám esett a választás. Így kerültem Csenkére, majd később Vásárútra, aztán a minap elhunyt Brányik Sanyibá szentmihályfai csapatába. Maradt a járási szint, szerettem focizni, de edzeni kevésbé. Önhiba!
Több kisebb-nagyobb sérülésből felépülve az Öregfiúkkal is aktívan fociztam, mígnem beláttam, „kinőttem” a kopačkym és a szögre akasztottam. A 89-es évek tájékán, amikor a kislányomat vittem a meccsekre, csapatunk a DAC nevet viselte, majd a 95-ös években az alig hároméves fiam volt a soron, ekkor már Marat és Gemer névre hallgatott csapatunk.
Soha nem volt olyan példaképem sem a fociban, sem más területen, akire azt mondtam volna, hogy ilyen szeretnék lenni. Mindig csakis önmagam voltam, csakis saját magamat akartam adni, olyan igazi Bíró Gyurisat!
De azért Szikora Gyuri a kedvenc volt még a DAC-korszaka előttről, no, meg a Madonna! – nem azért, mert az egyik koncertjén sárga-kékben énekelt, hanem …, nem ragoznám.
Mint legtöbbünknek, nekem is van „fotelos”, tévés kedvenc csapatom, a Bayern München. Megadatott, hogy háromszor is átélhettem az Allianz Arénában, DAC sállal a nyakamban az ottani meccsek hangulatát. Tudták ott is, ki-mi a DAC?! Tetszett nekik a kivételesen fehér-piros fonat is a copfomban.
A foci iránti szenvedélyem azóta sem lankadt. Szívesen emlékezem a régmúlt időkre, amikor minden más volt, de figyelem, követem a mai eseményeket is, igyekszem naprakész lenni. Úgy látom, az akkori focinak még igazán szíve-lelke volt, nem volt túltaktikázva, túlgondolva, számomra emberközelibbnek hatott. Nincs gondom a mai focival sem, csak úgy érzem és látom, hogy míg abban az időben a „luxuskörülmények” hiányoztak (edzőtermek, pályák, felszerelések, kellékek és sorolhatnám), mégis igazibb focit játszottunk és láthattunk.
Több évtizede meghatározó szerepet játszik az életedben a DAC, nemcsak a felnőttek, de a tartalékok és a korosztályos csapatok is. Végül magad is a klub kötelékébe kerültél, így rálátásod van az ifjúságra.
Mivel úgy adódott, hogy munkám zömében a DAC Akadémián van, így akarva- akaratlanul láthatom az „A” csapat, és majd’ másfél tucatnyi korosztályos csapat felkészülését, „beavatását”, s elmondhatom, vannak tehetségek. Zömében akarnak, látják a célt maguk előtt, tesznek is érte, hogy elérjék. Főleg a kisebbek, még lelkesen, szinte felvértezve érkeznek az edzésekre, lerí róluk, hogy élvezik, szívvel csinálják.
Minden csapat számára adott az előbbiekben említett luxus teljes terjedelmében, szakemberekkel, mindennemű tárgyi és eszközbeli feltételekkel. Köszönet is jár érte Világi Oszkárnak! Mert amit itt felépített, megalkotott, az páratlan!
Utánpótlás? Megemlítenék három srácot, akiket rendszeresen láttam, hogy a szabadidejükben szombat-vasárnaponként kijártak, és „kínozták” magukat. Meg is lett az eredménye, kimagaslottak korosztályos csapataikban.
Matúš Malý 19 évesen most Szenicén vendégjátékoskodik, Bögi Fecó 18 éves lesz és az A keret tagja, a tavaszi szezontól Somorján van, valamint Marek Švec 17 múlt és mára Aranyosmarót játékosa.
Azt sajnálom, és nagy hibának tartom, hogy megszűnt a DAC B, melynek Nyékvárkony adott otthont, hiszen így nincs lehetőségük hol játszani a dorastból kiöregedett tehetségeknek. Ezeket a mérkőzéseket sem hagytam ki soha.
Múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül pedig jövő. Hogy látod a klub mostani helyzetét, esélyeit?
Engem semmi nem tudott eltántorítani a DAC iránti szenvedélyemtől. Megéltem, megéltük a Világi előtti éra fekete korszakát is, akkor is csak a DAC-ért mint csapatért éltünk, mint ahogy most is. Nincs olyan hazai, de akár idegenbeli mérkőzés, ahol ne hagynám ott a lábnyomom.
Eshet, fújhat, süthet a nap, legyen akár valamilyen családi esemény (már hozzám igazítják), én mindig ott vagyok. Hű vagyok a klubhoz, hű vagyok a csapathoz. Számomra nem kétséges, hogy bérletet váltsak, jegyet vásároljak, s hogy immáron több, mint 35 éve növesztett „copfos Gyuris” hajfonatomban ne a kék-sárga színt fonja kitartóan a feleségem.
Mint tudjuk, az elmúlt év tavaszától, a covid miatti szigorításokból és intézkedésekből kifolyólag nehéz időket él a sportvilág is. Csapatunk a sárga-kék lelkitársunk, egyik végletből a másikba. Világi Oszkár a csapat szíve, a szurkoló a lelke.
A csapatnak lelkes szurkoló kell, hogy élni tudjon, a klubnak pénz, hogy működhessen. Nagybetűkkel írva: a DAC LELKES szurkolója vagyok! A DAC lelke akkor él, ha van olyan lélekmelengető csoportja, akik szeretik, jóban-rosszban támogatják. A nehéz időkben is kiálltam mellettük, egy-egy vesztes mérkőzés után is bizakodva tekintek előre.
Egy jó edző fontos személy, vezére a csapatnak. Maga a csapategység a mérvadó, nem az egyén, a játékos. És mi lenne a legszebb álmom? Hát, mi más is lehetne, mint hogy a DAC a szezon végén első lesz a tabellán!
Ámen! Köszönöm ezt a tartalmas beszélgetést, hajrá DAC!