Fotó: Pixabay.com
Nincs lehetetlen, csak tehetetlen, mondjuk akkor, amikor meg vagyunk arról győződve, hogy már csak egy kevés erőfeszítés hiányzik a sikerhez.
Egy kis lendület, ami végül akkorára duzzad, hogy meghozza a várt eredményt. De ez a kis lendület is egy apró mozdulattal indul, egy véletlenül felmerült hátsó gondolatból, egy aprócska „ha” szóból.
Mi lenne, ha? Kérdezi a rátermett, aki ugye nem tehetetlen, és máris beindulnak a fejében a fogaskerekek. Mi lenne, ha megpróbálnám így, ahelyett hogy úgy próbálom, ahogy eddig nem vált be.
Ez az egyetlen, ami a tehetetlen embert megkülönbözteti a sikerestől: a próbálkozás. Egy olyan ösvény kitaposása, amit előtte senki más nem látott. Olyan ötletek, olyan új technikák és megoldások kamatoztatása, amivel nemcsak ő maga, hanem a közössége is nyerhet.
Az életünk számtalan területén lehetőségünk van fejlődni, új utakat találni és tanulni. Miért is nem vagyunk mindannyian kíváncsiak a miértekre?
Az „okosak”, legalábbis azok, akik annak hiszik magukat, prófétaként páváskodnak és kioktatóan viselkednek. Szerencsére ők könnyen felismerhetők, ugyanis soha nem kérdeznek és nem kíváncsiak. Nem érdeklődnek a nagy miértek felől, megelégednek azzal, amit már tudnak, illetve tudni vélnek.
Egy valóban okos ember azt is mindig szem előtt tartja, hogy a tudása – ahogy az emberiség tudása is – soha nem végleges és így az ő szavait sem lehet kőbe vésni.
Tehát – a valódi okosoktól tanulva – ha mi is szeretnénk egy aprót csippenteni társadalmunk kollektív bölcsességéből, soha ne felejtsünk el visszakérdezni, hogy és a lehetetlenre újabb és újabb magyarázatokat találni.
