Annak idején apám hosszútávot futott, gerelyt hajított és futballozott. Amikor a szekrény tetején megtaláltam az atlétikai eredményeiért járó elismeréseket, és kezdte magyarázni, hogy ő látta futni Emil Zátopeket, fancsalogva kérdeztem magamtól: az meg már milyen sport?!
Akkoriban keveseknek adatott meg, hogy egyesületekben sportolhassanak, és a községek futballpályáin – már amelyik faluban volt – kívül nem sok sportolási lehetőség adódott az embereknek, és mégis kevesebb sörhassal, nagy fenékkel lehetett találkozni.
Napjainkban számos sportolásra alkalmas terület, futópályák, sportcsarnokok, fitneszcentrumok – természetesen most a kormány által hozott korlátozásoktól eltekintve – adnak lehetőséget a sportolásra, mégis több a sörhas és a nagy fenék.
Igen, kijelenthetjük, hogy elkényelmesedett a „nemzet”!
Apáink, nagyapáink több fizikai munkát végeztek, ami után a virtuális világ helyett a természetet használták ki szórakozásra, s ezt sokszor összekötötték a sportolással.
Vegyünk csak pár érdekes példát. Tornatanár ismerőseim többször panaszkodtak, hogy egyre több a felmentett diák az óráikon.
Az egyik szívbeteg, a másik vesebajos és nem ritka, hogy egy serdülő lánynak háromszor is van menzesze a hónapban. Arról is nyithatnánk vitát, hogy egyre kevesebb a közösségek által szervezett sport.
A községek pénzhiányra – sportolásra vágyó gyerekekre – panaszkodva szüntetnek meg sportegyesületeket, a sportpályák gondozását hanyagolják, már a falusi búcsúi focimeccsek és tűzoltó versenyek sincsenek megrendezve.
Természetesen lehet kifogásokat keresni, és inkább pénzt hozó forrásokba fektetni, az emberek kényelmét kiszolgálni, viszont ez alatt az idő alatt, amit eddig a covid hozott, rengetegen felismerték, hogyan is kellene élni.
…reménykedjünk, hogy sokaknak példaértékű lesz az irányvonaluk.
