Ha van olyan ember, aki már csak a foglalkozásából kifolyólag is keresztül-kasul bejárta a világot, az nem más, mint Zach McCullough. Ő egy kirándulóhajókat üzemeltető cégnél dolgozik már több, mint hét éve. Hajóikon zenészként kezdte a pályafutását, s egészen a zenei menedzser pozícióig vitte, ám a világjárvány az ő terveit is alaposan keresztülhúzta…
Amikor beszélgetésre invitálom Zachet, magam sem vagyok egészen tisztában vele, hogy épp honnan csatlakozik majd a világhálóhoz. Az Egyesült Államokból származik, de élt a bolygó számos pontján. Rövidebb ideig pedig annyi helyen megfordult már, hogy azt még leírni is sok lenne. A „hol is vagy most?” kérdésre adott válasza ennek ellenére is meglep. Görögországban, Athénhoz közel várja épp a tavaszt. Adja magát a következő kérdés: hogy is került oda?
Amikor először ért el hozzá az újfajta koronavírus híre, épp szabadságát töltötte hongkongi párjánál. Az eredeti terv szerint onnan ment volna egyenesen Ausztráliába, hogy csatlakozzon egy induló turistahajó legénységéhez. Az anyacég azonban kapcsolatba lépett vele, és aggodalmukat fejezték ki az ázsiai régióval kapcsolatban. Azt kérték, ha felszállna a hajóra, akkor legalább két héttel a kitűzött időpont előtt hagyja el Hongkongot. Kérésüknek eleget téve Zach repülőre ült, és hazazarándokolt az USA-ba, majd a tizennégy előírt nap elteltével utazott a koalák földjére.
Március 8-án szállt fedélzetre végül, ám mindössze tíz napig haladtak a menetrend szerint. Legutoljára Tanzániában kötöttek ki, miután az anyacég értesítette őket, hogy világszerte felfüggesztik a működésüket, ezért az ő útjuk is félbeszakadt.
Az utasokat még sikeresen kirakták Sydney-ben, onnan pedig a nyílt tengerre hajóztak, hogy várják a további utasításokat azt illetően, mi legyen a legénység sorsa. Innen kezdődött a kálvária.
Először úgy volt, hogy kiköthetnek Brisbane-ben, így annak közelében vesztegeltek két hétig, majd Melbourne felé vették az irányt , de ott is visszautasították őket. Csak a legszükségesebbekkel lettek ellátva, míg végül Ausztrália bejelentette, hogy egyáltalán nem fogad kirándulóhajókat, így tovább kellett állniuk.
Fogalmuk sem volt, melyik kikötőben fogadják majd őket, de kényszerűségből észak felé indultak, s a Fülöp-szigeteknél, a Manila-öbölben horgonyoztak le. Logikus döntésnek tűnt, hiszen a hajó legénysége nagyrészt filippínókból állt. Jóllehet, mielőtt az öbölbe értek, már hat hete bolyongtak a nyílt vízen, és a hajóorvos is száz százalékig biztos volt benne, hogy senkinek semmi baja, a hatóságok nem engedélyezték a partra szállást. Saját állampolgáraiktól elővigyázatosságból kéthetes, a hajón letöltendő karantént követeltek meg.
Az a faramuci helyzet állt tehát elő, hogy a filippínó legénységet kabinba kellett zárniuk, Zachnek és zenésztársainak pedig az a hálátlan feladat jutott osztályrészül, hogy felügyeljék, nem szegik-e meg az előírást, melyről tudták, hogy teljesen értelmetlen:
„Itt voltak ezek az emberek, akiket ismertünk és kedveltünk, és mi lettünk a börtönőreik… baromi bizarr volt az egész.”
Amikor az öbölbe értek, még csak két kirándulóhajó várt ott az övéken kívül, végül viszont már vagy harminc másikkal együtt vesztegeltek a hőségben. Hajó hajót ért, és persze mindegyiket el kellett látni élelemmel és üzemanyaggal, de az sem ment zökkenőmentesen. Egyrészt, mivel megtehették, a szállítmányokért a piaci ár többszörösét is elkérték a fuvarozók, másrészt mire a kánikulában az egyik hajótól a másikig futó csónakok kipakolták az élelmiszert, az gyakran már megromlott.
Végül a cég, amelynél dolgoztak, sikerrel járt a filippínó kormánnyal folytatott tárgyalások során, és a hajók legénysége fokozatosan partra léphetett. A többi veszteglő hajó személyzete is az övékén keresztül tehette ezt meg, mivel ők szolgáltak gyűjtőpontként az ötösével-hetesével áramló emberek számára.
„Sorra kaptam a hívásokat, hogy XY a fedélzeten van. Olyan emberekkel találkoztam újra, akikkel régen együtt dolgoztam, de már évek óta nem láttam őket, most pedig itt beszélgettünk, kávéztunk Manilában. Különleges alkalom volt” – meséli Zach.
A külföldi állampolgárokat aztán azonnal a reptérre szállították, hogy ott felszállhassanak a hazavezető járataikra.
Zach az USA felé vette az irányt, és anyukájához repült Coloradóba. Négy hónapot vele töltött, majd egy barátjához ment New Yorkba. A nyár folyamán még az amúgy járvány által erősen sújtott Egyesült Államokban is viszonylag nyugodt volt a helyzet. Zach szerint az emberek kicsit el is engedték magukat, és úgy gondolták, minden rendben lesz, az ősz viszont nagyon hamar megmutatta, hogy tévednek. Mesélt egy kicsit az ottani egészségügyről is, amely a hatalmas és sokszínű országban teljesen máshogy működik, mint nálunk. Tegyük hozzá, egyáltalán nem problémamentesen. Egyrészt nagyon sok múlik azon, hogy valakinek van-e jó egészségügyi biztosítása. Ugyan az ellátást senkitől nem tagadják meg, aki viszont rászorul, annak megfelelő biztosítás híján kegyetlen sokba kerül. Sokan eladósodnak emiatt, vagy ennek tudatában inkább elutasítják a kezelést, amelyre szükségük volna. Másrészt területileg is hatalmasak a különbségek: a ritkán lakott megyékben vannak olyan vidéki kórházak, ahol egyetlen orvos van, és betegség esetén nincs ki helyettesítse őket. Coloradóban, Zach szülőállamában egy ilyen vidéki orvos a koronavírus miatt lélegeztetőgépre került, és bár végül felépült, utána még nagyon sokáig lábadozott, és hosszú hónapokba telt, mire újra el tudta látni a betegeit.
Zach véleménye szerint a Trump-kormány katasztrofálisan rosszul kezelte a járványhelyzetet, mellőzte a szakemberek véleményét, és a maszkviselésből is sikerült politikai kérdést csinálni – ha valaki viselte a maszkot, rögtön tudni lehetett, hogy demokrata, és nem republikánus beállítottságú.
Egyvalamit azonban nagyon jól csináltak, ismeri el, méghozzá azt, hogy nagyon gyorsan megrendelték a vakcinákat, mert számoltak azzal, hogy gond lehet a beszerzéssel. Ennek megfelelően a lakosság jóval nagyobb arányát sikerült mostanra beoltaniuk, mint Európa legtöbb országának.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki egyformán hajlandóságot mutatna beoltatni magát. Persze nagyon sok faktortól függ, hogy ki hogyan viszonyul az oltáshoz, de Zach szerint az oltásellenes propaganda hatásairól sokat elmond az, hogy a hozzájuk legközelebbi kórház egészségügyi dolgozóinak is kevesebb, mint a fele élt a felajánlott lehetőséggel.
„Érdekes, hogy sokszor inkább az idősek oltatnák be magukat” – mondja. „Ők még emlékeznek az olyan fertőző betegségekre, mint a gyermekbénulás. A templomból, ahova gyerekkoromban jártunk, emlékszem egy idős hölgyre, aki emiatt a betegség miatt egy életre tolószékbe kényszerült. Az ő generációjuknak ez nagyon is élő probléma.”
Ő maga azt mondja, reméli, mihamarabb megkaphatja az oltást, már csak azért is, mert asztmás. Úgy érzi, fiatal kora ellenére sincs biztonságban, hiszen van olyan vele egyidős ismerőse, akit teljes négy hónapra vett le a lábáról a betegség. Amennyiben pedig otthon, az Egyesült Államokban gyorsabban sorra kerülne, mindenképpen hazautazik.
S hogy hogyan került végül Görögországba? Gondolt egyet, és úgy döntött, a munkától való kényszerpihenőt kihasználva jelentkezik egy amerikai egyetem Athénban zajló képzésére, és diplomát szerez. Angol nyelvet és irodalmat tanul épp. A szemesztert szeptemberben még kisebb csoportokban, de hagyományos keretek között kezdték meg, ám novembertől kizárólag online folyik az oktatás. A lockdown szabályai pedig még a miénknél is szigorúbbak. A nálunk csak belengetett, ám jóvá nem hagyott SMS-es rendszer van érvényben. Amennyiben el akarja hagyni a lakását, üzenetet kell küldenie egy központi számra, és meg kell adnia az okot is. Csak a jóváhagyó üzenet után szabad utcára lépni, akkor is legfeljebb két órára. Azt mondja, az emberek többnyire betartják az előírásokat, de persze ott is mindenki belefáradt már a helyzetbe.
Zach egyedül él egy tengerpart melletti lakásban. Most épp olyan hideg van, amilyen ritkán fordul elő a mediterrán országban. Mivel nincsenek hozzászokva a zord időjáráshoz, nincsenek is felkészülve rá: a házak többségében nincs központi fűtés, így melegítőtestekkel próbálják átvészelni ezt a rövid időszakot. Még havazott is, pedig az egy évben egyszer fordul elő, ha egyáltalán. Mikor azt kérdezem Zachtől, hogy bírja a magányt, illetve azt, hogy világjáró létére most otthon kell ülnie, így válaszol: „Nem vagyok hozzászokva, hogy egy helyben maradjak. De adott ez a helyzet pozitívumokat is. Eddig soha nem volt időm például főzni, és most ezt kiélvezem. Nagyon szeretnék újra zenélni, de tudom, hogy a legtöbb embernél még így is jobb helyzetben vagyok, még akkor is, ha már kicsit kezdek begolyózni az egyedülléttől, meg hogy kizárólag online találkozom az emberekkel.”
Alig várja, hogy újra dolgozhasson, mert nagyon élvezi a munkáját, de ő is tudja, hogy az elkövetkező hónapokban ez egyelőre nem tűnik reálisnak. Bízik benne, hogy nyárra talán rendeződik valamelyest a helyzet. Talán ennél is jobban vágyik már arra, hogy ismét meglátogathassa szerelmét Hongkongban, hiszen lassan egy éve már, hogy utoljára együtt lehettek, már persze a virtuális térben folytatott találkozókat leszámítva.
Most persze ez sem lehetséges, hiszen a beutazás nem megengedett. Úgyhogy addig marad a magány – de, ahogy mondja, tulajdonképpen számított is erre, mikor Görögországba érkezett.
A korábbi epizódok:
Egyesült Királyság
Kolumbia
Hongkong: “El vagyunk zárva a külvilágtól”
Svédország: Ahol látszólag normális mederben folyik az élet
Izrael: „Próbálom élvezni a slowlife előnyeit”
Zakinthosz: „Nem egy szabálykövető nép, de ezt nagyon betartották”
Hanoi, Vietnam: “Bízunk a tudósokban és az orvosokban”
Nápoly, Olaszország: „Szeretnék megint utazni!”
Horvátország: „Most már van egy kis reményünk, hogy vége lesz”
