A napokban volt egy éve, hogy utoljára voltam édesanyám szobájában. Pontosan emlékszem arra a napra, ekkor találkoztunk először a mi kis városunkban úgy igazán szemtől szemben a vírussal. Addig csupán a világ híreit figyelve bizakodtunk, hogy minket talán elkerül, de rá kellett ébrednünk a valóságra. Ki így, ki úgy fogta fel a dolgot, mivel feleségemmel éppen babákat vártunk, nem volt kétséges melyik oldalra álljunk. A felelősségtudatunk azóta is megmaradt, fárasztó, de nincs sem pókerarc, sem hátraarc.
Aznap reggel – két nappal nőnap előtt – csörgött a telefonom, anyu hívott: „lezárták a panziót, nem lehet látogatni!” De lezárták a kórházakat is, és minden olyan helyet, ahol ez a nyavalya veszélyeztethetné az elesetteket, a betegeket és az idősebb korosztályt.
Járt utat a járatlanért – ugye mindenki számára ismerős ez a szólásmondás, de ahhoz, hogy sikerrel vegyük fel a harcot a ránk leselkedő veszéllyel szemben, csaknem minden járt utat elhagytunk. Rákényszerültünk! Minden megváltozott, az életünket, melyet úgy gondoltunk, könnyed kis kiruccanás Földi létünkben, alapjaiban rengette meg az új helyzet. Elindult ez a sorozat, hogy hétről hétre, olykor saját magunkról is görbe tükröt állítva, egy dunaszerdahelyi fiatalember leírja gondolatait, érzéseit, fájdalmait. De ugyanúgy emberi mivoltunkat, melyet főleg az öröm, a boldogság és a siker visz előre.
Már az elején elmondtam, egy világjárvánnyal szemben csakis kellő alázattal harcolhatunk, csak a város kevés erre, az ország és egy kontinens is kevés.
Az elején ment is a „harc”, mert úgy gondoltuk – ezt sulykolták belénk ugyanis a szakemberek – pár hónapot kibírunk a napi megszokott dolgaink nélkül. Megtanultunk kezet mosni, időzóna szerint üzletbe járni és távolságot tartani. Eltelt a húsvét locsolkodás nélkül, bezártak a boltok és a közösségi helyek. Ember vigyázz és ne mérgelődj, kicsit otthon maradtunk a munkából, volt, aki alig érezte meg, de olyan is, akinek váltani kellett. Olyan is, akiben „egy világ dőlt össze”, nem tudta törleszteni a kölcsönét a bankkal szemben, vagy a lízingelt autónak intett búcsút. Emlékszem én, hogy felejthetném el, mert a fordítottja is igaz: barát lett az ellenség, és testvér a mostoha.
A legtöbbünk a kis apróját volt kénytelen egyik napról a másikra számolgatni, zárás előtt bevásárolni, vagy csomagot vinni, akinek még annyi sem jutott.
Nyáron lazult a helyzet, aztán az arcmaszk újra eltakart. Emberek elmentek egymás mellett köszönés nélkül az utcán, mert a felismerhetetlenségig torzít. Bizony előfordult, hogy a saját gyerekem sem ismert meg, és sírógörcs kapta el egyik-másik közeli hozzátartozója láttán, akit vadidegennek hitt.
A távolságtartás pedig kizárta az ölelést, a kézfogást, de főleg a mosolygós pillanatainkat. Megoldásokat kerestünk, és minduntalan falakba ütköztünk, ugyan mi lenne velünk valódi háború esetén? Hova futnánk, ha valóban minden bolt bezárna és a pék sem sütne kenyeret? Kétségek közt, segítséget várva a vezetőinktől csak még nagyobb bizonytalanságokba csöppentünk. A halál kegyetlen, nem válogat, bár elhunyt hozzátartozóink sírjától eltiltani szintén nem barátságos helyzet. Esküvő, keresztelő, foci, koncert, búcsú, temetés…
Helyette hetente sorban állás vadidegenekkel, élelmesebbek a családdal. Aki negatív, az pozitív!
Sok minden történt azóta, kissé átszellemültünk, ám a lényeget még mindig nem értem. Úgy érzem, nem a végleges gyógyítás a biznisz, hanem a szinten tartás, hisz ameddig újabb bajok jönnek, újabb dolgokat lehet „eladni”.
Ha nem így lenne, már a ráknak is volna ellenszere. Először jó volt az abrosz anyaga is maszknak, holnapra gázálarcot húzunk? Ott, ahol a férfit nővé, a nőt férfivá lehet operálni, a végleges gyógyulás miért lehetetlen?! Kétségek gyötörnek. A kór megfelelő kezelésének hiányával van gondom, jártunk már a Holdon, életet keresünk a Marson, Michael Jackson kifehéredett, csak valahogy ezzel a nyavalyával nem bírunk el. Azt mondták akkor, csak egy kicsit kell kibírnunk, csak két hónapig, csak nyárig és megoldódik. Szakemberek mondták, a hoaxért akár börtönnel büntettek. Politikusok pártoskodtak felette, külön-külön, hogy végül mi, egyszerű emberek legyünk szinte kizárólag a bűnösök, a felelőtlenek.
Szóval eltelt egy év, csoportok alakultak a közösségi hálókon, ahol hozzájutottunk a legfontosabb információkhoz. De ugyanígy a komolytalan tréfákhoz, melyek miatt nem volt maradásom az ilyen csoportokban.
Egy éve voltam utoljára édesanyámnál fent, abban a kis szobában. Idehaza országgyűlési képviselők meg azt szajkózzák, etikus, sőt teljesen természetes dolog Dubajba utazni a jelenlegi helyzetben. Mi egymás közt összeveszünk, ők magyarkodnak, cigányoznak, annektálással viccelődnek.
Kérdezem én, hol van ilyenkor maga az ember? Egy dolog biztos, ha egyszer ennek az egésznek vége lesz, a politika teljesen megváltozik. Addigra talán mi, felvidéki magyarok is összefogunk! Legtöbbször a parasztlogikának vagyunk híján, akinek példát kéne mutatni, elmulasztja, de elvárja, hogy az egyszerű ember, a kőműves és a banki tisztviselő, a szerelmes, hóbortos fiatal, a gazdag vagy a nincstelen megtegye.
Oltásra várunk éppen, volt már, aki túlesett rajta, olyan is, aki háborút nyert a vírussal szemben. Vagy elbukott…
És igen, tényleg létezik egy réteg, akiket még mindig hidegen hagynak a tiltások, akik felelőtlenek, önzők, emberi jellemükben félrecsúszottak. Az egyik véglet és a másik közt viszont egy jelentős többség áll, a élvonalban állók és a nemtörődömök közt ott a tömeg.
Már egy esztendeje, meghajoltunk, tapsoltunk ha kellett, vagy énekeltünk. Amikor libabőrös lettem, mert tiszteletet vívtak ki, később pedig sírtam, hogy nem volt segítség. Még vígasz sem volt, csak a semmi, csak a feleségem tekintete, a gyerekem mosolya, anyám keze a balkonról integetve. Elhagytuk a járt utat a járatlanért, hogy járhassunk egyáltalán! Visszautat keresve Isten színe előtt állunk mindannyian, kik most jó alaposan megmérettettünk. Szeretném hinni, hogy összefogva sikerül!
És rajtam kívül több milliárdan, saját „keresztjeiket” cipelve. Igen, te is, köszönöm, hogy ezt elolvastad, jó egészséget Barátom!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben…
