Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Alföldy József és Rebeka
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Egy újabb kedves barátom mutatkozik be ezúttal a tisztelt olvasóknak, Alföldy József, aki lányával, Alföldy Rebekával jár rendszeresen DAC-meccsekre. József saját bevallása szerint sosem tartozott a keményebb vonalhoz, viszont ahol kellett, ott mindig odatette magát. Ugyanez érvényes Rebekára is, sőt, ha létezik apáról lányára szurkolói életstílus (már miért ne létezne!), akkor kioszthatjuk az aranypálmát neki! Hogy miért, azt nemsokára Önök is megtudhatják…
Szóval akkor Józsi, mit jelent az életedben a DAC, hogy kezdődött a „szerelem”, illetve tudom, hogy valamilyen hangszert is megszólaltattál már DAC-meccsen? Mi volt az?
Nagyjából 12 éves koromban nyugodjék nevelőapum és édesanyám vitt ki először meccsre. Az asztalitenisz csarnokhoz közeli kanyarban álltunk, először igazából csak szaladgáltam, majd megtetszett a hangulat, a közeg, és jöttek a következő meccsek. Harmadik nekifutásra jutottunk fel a ligába, a Besztercebányával, Ligetfaluval, majd a Nyitrával küzdöttünk.
Ezt követően elkerültem középiskolába Pozsonyba, fejből fújtam a felállítást, különösen az Audi–Tóth–Majoros triót kedveltem a csatársorban. Majdnem minden hazai meccsre kijutottam, kivéve ha épp’ szobafogságra nem ítéltek.
Közel laktunk a stadionhoz, olyankor nyitott ablaknál hallgattam a morajlást, meg a rádióban a Mikrofónom za futbalom c. műsort. Persze az idegenbeli meccseket is, erről van egy sztorim a 90-es évek elejéről.
Egy kis cetlire írtam, ki hogy játszik, majd a papirost benne felejtettem egy könyvtári könyvben. Eltelt x év, újra azt a könyvet vettem ki, és még benne volt a cetlim.
A Berceli barátommal játszottunk a dunaszerdahelyi fúvószenekarban, és a meccsekre is vittük magunkkal a trombitát, ott zenéltünk, közel a B-középhez.
Első on tourom a szlovák kupadöntőre vezetett Nagyszombatba. Tőlünk elszedték a kereplőket, a nyitraiak mindent bevihettek. Győztünk, ünnepeltünk, aztán rendesen megkergettek minket, felugráltunk az első vonatra. Szerencsére Pozsony felé ment, mondanom sem kell, hogy jegyünk nem volt.
A csehszlovák kupadöntőre, Koprivnicére nem engedtek el a szüleim, mondván, az még messze van egy gyereknek, így tévében néztem. ‘88-ban a Bayern hétközi meccs volt, hárman jártunk Szerdahelyről a pozsonyi suliba, Roman haverom, Vlado bátyja a Luboš, meg én.
Nagy dilemmánk akadt, mit találjunk ki kifogásnak, miért nem megyünk aznap, végül egyszerűen elmondtuk az igazat az osztályfőnöknek. Megkaptuk az engedélyt, csupán két kérdése volt: van-e jegyünk, és tudnánk-e szerezni neki is kettőt?
Következett a főiskola, a padba belevéstem a DAC-játékosok neveit, az összes hazai meccsen ott voltam. Benne voltam pár utcai „ütközetben” a vasútállomástól a stadionig, persze otthon semmiről nem tudtak. Voltak aláírt kártyáim DAC-játékosoktól, aztán valahova elkajlódtak. Ami megmaradt, az egy ősrégi sárga-kék sál, még 10 koronáért vettem egy Szenc környéki drukkertől.
A főiskola után, ’98-ban megcsömörlöttem a focitól, nem csak a szerdahelyitől, hanem úgy általában is. Nem az volt a gond, ha kikaptunk, vagy kiestünk, hanem a lélektelen játék. Ahogy nyugodjék Simon Tibi mondta: „lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha!”
Pár meccsre idényenként kinéztem, azon kívül a világbajnokságokon is maximum a döntő érdekelt. Tisztában voltam a DAC helyzetével, azt is, hogy gondok vannak a klub körül. Emlékszem egy szomorú dologra is, így az évek során: édesanyám a kórházban feküdt, mondtam neki, hogy aznap nem maradok sokáig, mert meccs van, DAC–Slovan. A meccset megnyertük, de anyut akkor láttam utoljára…
Aztán változott a helyzet, a DAC fúzióra lépett a Szenccel. Nem merültem bele azonnal, de láttam játszani pl. a Kweukét, ő ma is beférne a csapatba. Haverok mindig hívtak, ők mindig a nyugdíjas tribünön ültek, én meg nem tudok ülve meccset nézni, még otthon sem a tévében. 2008-ban ott voltam azon a bizonyos Slovan elleni meccsen, amikor megverték a szerdahelyi szurkolókat. A rendőrattak után senki sem tudott koncentrálni, ki is kaptunk. Amikor Világi Oszkár átvette a csapatot, megint a Roman haverom hívott, előjöttek a régi emlékek, nem kell senkinek se magyaráznom mi ez! Az YBS-es srácok a Turultól mindig előttünk vonultak meccsre,
az akkor 8-9 éves Rebeka lányomnak csillogott a szeme, hogy ő is eljönne velem. Akkor már a B-közép mellett álltam, gyereket nem akartam vinni a „dühöngőbe” – ahogy otthon hívjuk a B-közepet. Onnantól kezdve csak akkor nem jött velem meccsre, ha éppen kézilabdázott, de megesett, hogy a csarnokból kézis mezben egyenesen a stadionba ment.
Előfordult, hogy a 33 fordulóból 3 meccsre nem jutottam csak el. Beléptem az YBS-be, hogy ne csak kívülállóként szemléljem a dolgokat. Az is rendben van, hogy a B-középben nincsen „demokrácia”, nem lehet. Szurkolói találkozókra így is, úgy is jártam, aztán ha kellett segítség a koreónál – és éppen ráértem -, mentem és raktam a kis zászlókat, vagy épp a papírfecniket.
Milyen az, amikor egy apa és lánya együtt szurkolnak?
Amikor legelőször mentünk a „dühöngőbe”, elmagyaráztam neki, hogy aput itt mindenki ismeri, ne hozz rá szégyent. Ha azt mondják, kiabálni kell, akkor kiabálni kell, ha tapsolni, akkor tapsolni. Azt kell csinálni, amit a cápó mond.
És egy hely van, ahol egy lánynak szabad „csúnyán” viselkedni és káromkodni, az pedig a stadionban, meccs alatt. Van olyan helyzet, amikor bekiabálásoknál sok úgymond „szurkolót” leszurkol, na meg vigyáz apára, hogy ne igyon sok sört. 2016-ban, amikor a magyar válogatott kijutott az Eb-re, a Habos Napok sörsátorban a haverok megjegyezték: oké Józsi, hogy van két lányod, de nem kéne egy fiú is? Erre Rebeka elvette a sörömet és beleivott.
Mondtam is a fiúknak, akinek ilyen lánya van, annak nem kell fiú.
Mióta az új stadionban játszunk, neki is van bérlete, egyszer a Fónod Zoli barátommal egy sajtótájékoztató után belógtunk megnézni, hova vegyük a bérletet, B3 szektor, 10. sor, 19-20…szék, azóta csak ott vagyunk. Persze első alkalommal a feleségem mondta, hogy ne a B-középbe menjünk, mert a gyereknek valami baja lesz, de azóta már eltelt pár év…
Na, de lássuk mi erről a véleménye Rebekának, illetve úgy általában a DAC-ról?
9 éves lehettem, amikor a DAC-szurkolók elmentek a házunk előtt zászlókkal, énekeltek, kiabáltak, nem tudtam hova tenni a dolgot. Erre apum mondja, elvisz valami izgalmasat csinálni. Anyum nagyon féltett, ebből tudtam, hogy tényleg izgalmas lesz.
Tudni kell, hogy azonkívül, hogy oviban fociztam a fiúkkal, semmi közöm nem volt ehhez a sporthoz, a szabályokat egyáltalán nem tudtam. Első meccsemen a B-középtől messze álltunk, nekem az úgy kicsit unalmas volt, de tetszett. Apu elintézte, hogy életem első DAC–Slovan rangadóját a B-középből nézzem. Mondta, hogy ott mindig szurkolni kell, nehogy szégyent hozzak rá. Szerintem nem csalódott bennem, a meccs után teljesen elment a hangom.
Az volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, én is szurkoló leszek. Azóta minden hazai mérkőzésen kint vagyok, kivéve, ha nekem is meccsem van (10 éve kézilabdázom a DAC-ban). Hála a focinak, sokkal szorosabb lett a kapcsolatom apukámmal, úgy érzem, ez egy igazi apa-lánya program.
13 évesen abba a korba léptem, hogy kínosnak éreztem apummal együtt érkezni a stadionhoz. Egyfolytában jobbra-balra néztem, nehogy találkozzak velem egyidős ismerőssel.
Visszagondolva rájöttem, hogy ez óriási butaság volt, hiszen nem azért jártam és járok meccsre, hogy attól féljek, mit gondolnak a szembe jövők, hanem azért, hogy jól érezzem magam, és minél több időt tölthessek apukámmal. Először nem értettem, minek kell órákkal hamarabb kimenni meccsre, nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal a felnőttek között. Azonban pár év elteltével már én álltam az ajtóban, és vártam, hogy a kedves apukám mikor lesz hajlandó elindulni. Ez a nagy sietségem részben annak is köszönhető, hogy egy nagyon jó barátnőm, Barbi szintén ott van minden hazai meccsen, így már együtt izgulthatjuk végig a 90 percet.
A DAC számomra egy nagy család, nagyon hálás vagyok, hogy ez a közösség ráébresztett az igazi énemre. Már el sem tudom képzelni az életemet a heti szintű meccsnézések, gólelemzések és idegeskedések nélkül.
Ha esetleg Vida Máté olvassa ezt a cikket, vagy valaki eljuttatja neki, szeretném elmondani, hogy sorstársak vagyunk. Nekem is operálták a térdemben a keresztszalagot, így mivel egy cipőben járunk, gondoltam, megkérem, odaadná-e a mezét dedikálva. Nagyon örülnék neki!
Végezetül még pár gondolat Józsikám a DAC újkori helyzetéről, pár évre visszamenőleg?
Volt egyszer a Trencsén ellen egy nagy meccs, ahol már 0:2 volt az állás. Aztán beállt a Sabler és a Černák, futkároztak, mint a mérgezett egerek, végül nyertünk 3:2-re. Még most is áll a szőr a hátamon. Vagy a Sepsi elleni barátságos meccs, amikor átjöttek a szentgyörgyiek közénk.
Az aktuális szezonban is megújítottuk a bérleteinket, annak ellenére, hogy csak egy-két meccsre jutottunk el. Ha mással nem, legalább azzal támogatom a klubot, hogy nem kérem vissza az elmaradt találkozók árát. Nem vagyok gazdag ember, de ettől még nem fogok több kenyeret enni.
Eldöntöttem, idén bajnokok leszünk, igaz, tavaly is eldöntöttem és nem jött össze. Játszhatunk a Slovannal, Barcelonával, Reállal, akkor is azt mondom, nyerni fogunk! Még akkor is, ha a Linztől kapunk hét gólt, örök optimista vagyok. Az a játékos, aki úgy megy ki a pályára, hogy ki fog kapni, inkább ne is álljon ki, menjen el fuvarozónak, vagy kamionsofőrnek.
Mióta a Világi átvette a klubot, mindenki mondja, hogy nagy nemzetközi kluboknál vannak csak ilyen feltételek, mint nálunk. Ezt meg is becsülik a játékosok, illetve ezzel tudunk potenciálisan jó játékosokat hozni.
Értem a klub politikáját, nekünk nincs olyan költségvetésünk, mint a Slovannak, hogy kész játékosokat vegyünk. Keresgélni kell, bár nem keresnek sokat a srácok, az én meglátásom szerint azzal fogjuk meg őket, hogy játéklehetőséget kapnak, és felfigyelnek rájuk más klubok.
Már csak azt várom, hogy 2-3 akadémistánk is játszon idényenként. Bögi Fecótól sokat várok, Malý elment tapasztalatot szerezni, nincs gond ezzel.
Ha nem tudnánk utolérni a Slovant, nincs tragédia, lehet építeni a csapatot nyárra.
Várom, hogy az európakupákban is tudjunk villogni, ezáltal is pénzhez jut a DAC, amiből minőségi játékost vehet. A foci stresszoldó is egyben, a mostani helyzetben is jól jönne. Szomorú azt látni, hogy olyanok halnak meg, akiket a lelátóról ismertem. A B-középben mindenki egyenlő, 90 percig nincs bankár, menő vállalkozó vagy kőműves, csak DAC-szurkoló van.
Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget, és hajrá DAC!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
