Nézz mélyen a szemembe, tedd a kezed a perselyembe!

Fotók: Pixabay.com

A természetgyógyászok, illetve alternatív medicína művelői különböző gyógynövényeket, táplálékkiegésztítőket, kúrákat ajánlanak a pácienseiknek attól függően, hogy mi a panaszuk. Ám nem csak alternatív gyógymódok léteznek: alternatív diagnosztikai eszközök és módszerek is vannak ám, melyek a beteg állapotának felmérését hivatottak szolgálni, valamint különböző betegségeikről vagy az azokra való hajlam jelenlétéről árulkodhatnak. Hallottál már például az iridológiáról? Amennyiben még nem, a következőkben megtudhatsz róla egyet s mást.

Mi is az az iridológia?

Az iridológia, más néven íriszdiagnosztika abból a feltevésből indul ki, hogy az emberi test különböző szervei, illetve működésük az emberi szem szivárványhártyáján, vagyis az íriszen leképződnek. Azaz, ha valami baj van egy adott szerv működésével, akkor annak jeleit ki lehet olvasni a szivárványhártya adott részén megjelenő színfoltokból, elváltozásokból.

A diagnózist végzőnek úgynevezett írisztérképek segítenek a probléma felderítésében. Az írisztérképek részekre osztják a szivárványhártyát, s ezekhez hozzárendelik a szervet, melynek működéséről az adott terület árulkodik. Elvileg a betegségek széles skálájának kiszűrése lehetséges a módszer által, és művelői azt ígérik, nem csupán a páciens jelenlegi állapotát tudják felmérni vele, hanem a múltbéli problémákról, illetve a különböző nyavalyákra való hajlamról is képet lehet kapni általa.

A múltban jobb híján a beteg szemének közeli vizsgálatával kellett beérjék, ám ma, a technológia fejlődésével már az akár százszoros nagyításra képes iridoszkóp, illetve megfelelő számítógépes programok segítenek a diagnózis felállításában.

Ez (eddig) nagyszerűen hangzik, ugye?

Ha úgy gondolod, hogy tutira ezt is egy magyar találta ki…

…akkor most ráhibáztál. Ugyan már a 17. században kipattant egy Philippus Meyeus nevű fickó fejéből az ötlet, hogy a szivárványhártya a leképezése az emberi test többi részének (talán a szem a lélek tükre mondást sikerült csöppet félreérteni, ki tudja?!), a ma is élő módszer atyjának mégis a magyar Péczely Ignácot tartják. Péczely életútját túlzás nélkül mondhatjuk regényesnek.

Úgy szól a fáma, hogy egy vadászat során a fiatal Ignáccal, akinek még úgymond a fenekén volt a tojáshéj, egy kis baleset történt.

Egy baglyot sebesített meg, s mikor lehajolt érte, a szerencsétlen, halálra rémült állat jól belevájta a karmait a fiú karjába. Utóbbi, hogy szabaduljon a szorításból, eltörte a bagoly lábát. Arra lett figyelmes, hogy a madár szeme bevérzett azon az oldalon, ahol a végtagja is eltört. Hazavitte, szép lassan rendbe hozta az állatot, ám annak szemében a folt megmaradt.   

Péczelyvel ezután még sok minden történt, felnőttként például hősiesen részt vett a szabadságharcban. Mindenesetre úgy tűnik, a gyógyításhoz kimondottan meghozta a kedvét a fiatalkori epizód, hiszen laikusként homeopátiával kezdett el foglalkozni. Egy helybéli hajdút a mendemondák szerint olyan jól sikerült kikúrálnia, hogy annak híre ment. Rövidesen sztárdoki lett Péczelyből, innentől kezdve nem szenvedett hiányt a páciensekben. Orvosi diplomából meg viszont igen, és ennek híján el is tiltották az orvosi tevékenység gyakorlásától. Ez őt kezdetben nem nagyon zavarta. Idővel azonban megelégelte, hogy sarlatánnak nevezik, és becsületesen beült a tanulópadba. A kollégái nem túl hízelgő véleményét kevéssé sikerült megváltozatnia, de az emberek ettől függetlenül nem pártoltak el tőle; többek között a neves írónk, Madách famíliája is neki szavazott bizalmat.

Történetünk szempontjából viszont igazából az az érdekes, hogy praxisa során Péczely az egyik betege szemében hasonló foltot vett észre, mint anno a megsebzett bagolyéban. Mint kiderült, a férfi csakúgy mint az állat, régebben csonttörést szenvedett.

Dokink fejében pedig ezen a ponton fel is gyúlt az izzó. Innentől kezdve minden betegének jól a szemébe nézett, és szépen lassan kifejlesztette diagnosztikai módszerét, melynek segítségével a szivárványhártya foltjaiból olvasta ki, melyik betegnek mi baja, s aztán ennek megfelelően is kezelte őket. 1880-ban adta ki a módszert részletesen taglaló könyvét, melyben a jobb megértést segítendő írisztérképeket is mellékelt.

Péczely eljárása Magyarországon az orvosközösségen belül nem talált pozitív visszhangra, ám külföldön felfigyeltek rá. A hagyomány ott élt tovább, mára pedig onnan gyűrűzött vissza hozzánk.

Miért van, hogy viszonylag kevesen kaptak rá mégis?   

A legtöbb orvos és képzett szemész meglehetősen szkeptikus az iridológiával kapcsolatban, vagy egyenesen kuruzslásként hivatkoznak rá. Ennek csak egyik oka az, hogy a hatásmechanizmusát illetően nincs konszenzus a művelői között sem. Maguknak az írisztérképeknek is több fajtája létezik, melyek nem egyeznek meg teljesen egymással azt illetően, hogy egy adott szerv a szivárványhártya mely részén képviselteti magát.

Ahogy az egyik sarlatánvadász szlovák doki, Roland Oravský írja könyvükben, a hitelét az is rontja, hogy az igazi panaszok mellett olyan betegségeket is diagnosztizálnak a módszerrel, melyek valójában nem is léteznek az orvostudomány mai állása szerint, mint például a szervezet elsavasodása.

Az iridológia hatékonyságát vizsgáló tanulmányok pedig felemás képet mutatnak. Edzard Ernst kiábrándult volt természetgyógyász tekintette át ezeket cikkében. 77 témába vágó publikációt tekintett át (77, az még népmeséből se kevés), és kiszórta azokat, amelyeknek a metodikája nem volt megfelelő. Tehát azokat, amelyeknél nem volt kontrollcsoport, illetve ahol nem volt megfelelő mértékű „vakítás”, és így bizony sajnos kikerült a szórásból az összes vizsgálat, amely alátámasztani látszott az íriszdiagnosztika módszerét. Maradt négy darab tanulmány, melyek mindegyike azzal a konklúzióval zárult, hogy a diagnózist végzők helyes találati aránya körülbelül annyi volt, mint amennyi véletlenszerű találgatásnál lett volna.

Magyarul: vagy kitalálták, hogy valaki beteg-e, vagy nem.

Knipschildék kísérletében például hat, kimondottan szaktekintélynek számító iridológust kértek meg, hogy különítsék el a hagyományos módszerekkel már diagnosztizált, epehólyagproblémákkal küzdő 39 beteget a teljesen egészséges kontrollcsoporttól a szivárványhártyájukról készített fényképek alapján. Az eredmények alapján csak annyira voltak sikeresek, mintha pénzérméket dobtak volna fel, pedig előzetesen mind azt állították, hogy ezt a betegséget lehetetlen nem kiszűrni a módszerükkel.

1979-ben pedig azt vizsgálták hasonlóképpen, hogy a vesebetegeket ki tudják-e szűrni az egészségesek közül. Az iridológusok ekkor sem jártak sikerrel, sőt ítéleteik még az egymáséival sem egyeztek meg. A végeredménnyel szembesülve azzal védekeztek, hogy a beteggel való személyes találkozás során bizonyára kevesebbet hibáztak volna. Ám ahogy Oravský írja, ez esetben kérdéses, hogy mire jók egyáltalán az írisztérképek, illetve a résztvevő specialisták szólhattak volna előre, hogy ez így nem lesz jó. Másrészt van olyan oldal is, ahol simán online lehet íriszdiagnosztikát csináltatni, csupán fényképet kell küldenünk két szép szemünkről, hogy aztán mailben, vagy online konzultáció keretein belül értesítsenek az eredményről.

A módszer ellen beszél az a tény is, hogy az írisz nem megy át különösebb változásokon az ember élete folyamán, leszámítva persze azt, hogy a babák egyen sötétkék szemszínéből az első évük végére kialakul a végleges árnyalat. Épp ezt az állandóságot használják ki egyébként azonosító szoftverek is. Ha különböző betegségek hatására változna a szivárványhártya, ez nem volna lehetséges.

A haszna tehát kérdéses, de ártani árthat az iridológia?

Önmagában nyilván nem árthat senkinek, hiszen nincsen szó semmiféle beavatkozásról, pláne nem invazívról. Ilyen szempontból tehát teljesen biztonságos. Már csak ezért is lenne amúgy nagyon jó hír, ha tényleg működne, hiszen nem kevés macerásabb, kellemetlenebb és nem egyszer drágább vizsgálati módszert lehetne helyettesíteni vele. Ezt sajnos nem sikerült bizonyítani.

Edzard Ernst másrészt figyelmeztet, hogy kaphatunk egy hamis pozitív diagnózist. Azaz olyan betegség jelenlétét detektálják, melyben valójában nem szenvedünk, és teljesen feleslegesen fognak minket kezelni rá.

Ennél nagyobb baj lehet, ha hamis negatív eredményt kapunk, tehát megnyugtatnak minket, hogy nincs semmi baj, miközben mihamarabb kezelésre szorulnánk.

Ilyesmiről (egyelőre legalábbis) nincs adatunk, a teoretikus veszély azonban fennáll. Azt pedig, hogy idejét és pénzét erre szeretné-e áldozni, nyilván mindenkinek magának kell eldöntenie.