Sok olyan távoli ország van, melyről legtöbbünknek csak homályos elképzelései vannak. Nem tudnánk kapásból megmondani, mi a főváros, csak nagyjából sikerülne belőni őket egy vaktérképen. Ezekkel az országokkal most mégis összeköt minket, hogy együtt szenvedjük meg a világjárványt. Persze mind máshogy éljük meg a történteket, és a pandémia sem egyformán sújt minden területet, kihatásai alól azonban alig van ember a földön, aki ki tudja vonni magát. Elvégre, ahogy John Donne írta: „Senki sem különálló sziget”. Minduntalan elcsodálkozom azon, hogy ez a hatalmas bolygó mégis milyen parányi. Ezt bizonyítja Zarghoon Sohaibullah története is, akinek útja egy afganisztáni faluból vezetett fővárosunk egyetemére. Ezúttal vele beszélgettem itteniekről, otthoniakról, megvalósult és keresztülhúzott tervekről.
Zarghoon egy Petawak nevű faluból származik, családja most viszont már a nem túl messzi fővárosban, Kabulban él. Felsőfokú tanulmányait ő is ott kezdte, s alapszakos diplomáját a kabuli műszaki egyetemen három év után meg is szerezte, ám olyan irányú képzést, melyen a mesterszakot szerette volna végezni, ott nem indítottak. Ezért dolgozni kezdett, de nem adta fel álmát, hogy automatizációt tanulhasson. Bátyja az amerikai Purdue egyetemre járt, ő inspirálta Zarghoont, hogy vadásszon ösztöndíjlehetőségekre. 2016-ban, mikor a szlovák kormány hat afgán diáknak biztosított ilyen lehetőséget, biztatta öccsét, hogy ne vesztegesse az idejét, jelentkezzen.
„Egyáltalán semmit nem tudtam ekkor Szlovákiáról. Édesapám mesélt nekem egy kicsit Csehszlovákiáról, ő azt hitte, még együtt van a két ország. Aztán július 15-én jött az e-mail, hogy megkaptam az ösztöndíjat, utazzak Szlovákiába” – emlékszik vissza.
Szeptemberben érkezett Pozsonyba, és egy évig nyelvtanulással foglalkozott, hogy aztán nyelvi akadályok nélkül elkezdhesse a tanulmányait. Mára folyékonyan beszél szlovákul. 2017-től automatizációt tanult a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetemen, a mesterszak elvégzése után pedig megpályázott és megkapott egy újabb ösztöndíjat, ennek köszönhetően most doktoranduszként tevékenykedik. Mielőtt azonban elkezdte volna a doktorit, egy évre hazament, megházasodott, és született egy kislánya is, aki most nyolc hónapos. A neve Heela, ami magyarul „reményt” jelent.
Zarghoon tehát az egy éves szünetet leszámítva már negyedik éve él Pozsonyban. Az elején persze nem volt könnyű dolga. Ma is rossz szájízzel emlékszik vissza arra, amikor egész éjszaka várnia kellett az idegenrendészeten egy sorszámért. A zöld környezet, a jó közlekedés és főképp a békés viszonyok ellenben kimondottan kellemes meglepetésként szolgáltak számára. Amikor ismerősei az otthonáról kérdezik, általában afelől érdeklődnek, hogy mi zajlik most Afganisztánban.
„Sajnos az az igazság, hogy nem nagyon jó a helyzet, de amit a médiában látni lehet, nem fedi teljesen a valóságot. Afganisztánban ma már vannak jó egészségügyi intézmények, nemzetközi repterek, gátak, víztározók, van sikeres krikettcsapat, a lányok pedig azt tanulnak, amit akarnak. Persze még mindig sok kihívás előtt állunk, és remélhetőleg a jövőben az ország minden részén béke fog uralkodni” – mondja.
Több, mint ötezer éves országára szépsége, hagyományai, és vendégszerető lakosai miatt is büszke.
A járvány első hulláma Afganisztánban érte őt. Felesége hallott először a vírusról a tévében, ő hívta fel férje figyelmét arra, amit mondtak: hogy soha nem látott járvány indult el Kínából, mely csakhamar valószínűleg őket is eléri. A helyzet valószínűtlensége egy nemrég látott indiai sci-fit, a Krrish 3-at juttatta eszébe.
Az első hivatalosan pozitív esetet február végén regisztrálták az országban, ezt pedig hamarosan több új megbetegedés követte. Márciusban ezért betiltottak minden tömegrendezvényt, illetve a higiéniai előírások betartására buzdították a lakosságot. Mivel Heratban és Kabulban volt a legtöbb koronavírusgyanús eset, itt szigorúbb szabályok léptek életbe. A két hónapig is elnyúló lockdown ideje alatt bezártak mindent, ami nem volt létfontosságú, a lakosok pedig csak nyomós indokkal hagyhatták el otthonaikat.
Zarghoon családjával együtt elhagyta Kabult, és falura költözött. Úgy gondolta, ott könnyebb távolságot tartani az emberektől. Azt mondja, nem hallott róla, hogy a faluban bárki is elkapta volna a vírust, de persze ez lehet, hogy a kormány intézkedéseinek is volt köszönhető. A boltok, éttermek bezárása, illetve a határok lezárása azonban nagyon megnehezítették a helyiek életét. Rengetegen elveszítették az állásukat, megélhetési forrásaikat, sok bolttulajdonos pedig egyszerűen nem tudta kifizetni a bérleti díjat a karantén ideje alatt, így végleg be kellett zárniuk a kapuikat. A szegény országban ez hatalmas problémát jelentett, hiszen már a járvány előtt is rengetegen éltek egyik napról a másikra. Mivel pedig a határok szintén le voltak zárva, minden importáru ára elrugaszkodott.
Nyár óta azonban nincs érvényben semmilyen megszorítás. Idén márciusig hivatalosan 55 ezer fertőzöttet regisztráltak, illetve kevesebb, mint 2500 haláleset történt. Bizonyos források szerint ennél a valóságban jóval rosszabb lehet a helyzet, hiszen kevés tesztet végeznek, és nem mindenhol megfelelő az orvosi ellátás sem, ezt azonban nehéz megítélni.
Ami biztos, hogy jelenleg minden nyitva van, beleértve az iskolákat és egyetemeket is, továbbá maszkot sem kötelező viselnie senkinek. Zarghoon szerint a falvakban a vele való tapasztalat hiánya miatt sokan nem is nagyon hisznek a járvány létezésében. Az oltást azonban már ott is elkezdték, először az egészségügyben dolgozók kerülnek sorra. A helyiek közül van, aki szívesen beoltatná magát, mások viszont úgy gondolják, ez az egész egy jó üzlet. Hozzáteszi, ő a maga részéről úgy gondolja, bízhatunk a vakcinákban, hiszen az Egészségügyi Világszervezet is támogatja az oltásprogramokat.
Mivel Zarghoon hosszú ideje Szlovákiában él, tavaly szeptember óta pedig még sajnos haza sem tudott látogatni, az is érdekelt, hogy látja az itteni helyzetet.
„Sajnálom az itteni embereket. Tisztában vagyok vele, hogy nagy megpróbáltatásban van részük. Remélem, mihamarabb véget ér ez az egész” – mondja.
Sokan szidjuk az itteni egészségügyet, és valóban van is rajta kivetnivaló, ő azonban úgy véli, még így is sokkal jobb, mint rengeteg másik országban. Amit viszont nagy problémának lát, az az, hogy nincsenek lezárva a határok, ez pedig megkönnyíti a vírus dolgát.
Minden nehézség ellenére sokan megtalálják azt a pozitívumot, amelyet a megváltozott élethelyzet hoz magával, például, hogy több idejük van most magukra vagy családtagjaikra. Ez azonban Zarghoon esetében sajnos nem érvényes. Ő most szakadt el csak igazán az otthoniaktól. „A helyzet egyre nehezebbé tette az életem” – mondja.
„Azt terveztem, hogy az ünnepek, szabad napok alkalmával meglátogatom a kislányomat és feleségemet. Sajnos ezek a látogatások mind elmaradtak. Ezelőtt nem volt nehéz, sem túl drága eljutni Pozsonyból repülővel Kabulba, most viszont nincsenek járatok.”
E lehetőség híján tehát a munkájára koncentrál. Van két barátja, kollégája, akik ugyanazt tanulják épp, mint ő. Közösen azt tervezik, hogy miután hazamennek Afganisztánba, az ottani egyetemen ezt a tudományterületet fogják tanítani, így tenni tudnak valamit az ország fejlődése érdekében. Azt mondja, nagyon reméli, hogy az oltások világszerte javítanak majd a helyzeten, és a járványnak egyszer vége szakad. Már csak azért is, mert már nagyon hiányzik neki a hazája. Családja, barátai, az afganisztáni emberek őszinte melegsége, önzetlensége, a tiszta falusi levegő, meg persze az utánozhatatlan hazai ízek…
A korábbi epizódok:
Egyesült Királyság
Kolumbia
Hongkong: “El vagyunk zárva a külvilágtól”
Svédország: Ahol látszólag normális mederben folyik az élet
Izrael: „Próbálom élvezni a slowlife előnyeit”
Zakinthosz: „Nem egy szabálykövető nép, de ezt nagyon betartották”
Hanoi, Vietnam: “Bízunk a tudósokban és az orvosokban”
Nápoly, Olaszország: „Szeretnék megint utazni!”
Horvátország: „Most már van egy kis reményünk, hogy vége lesz”
Veszteglés a Manila-öbölben
