FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Létezik egy mondás: „Kis foci, kis pénz, nagy foci nagy pénz!”, a grundfoci meg a barátság… Mai vendégünk egy dunaszerdahelyi fiatalember, Mohácsi Dini, aki több évtizedes szurkoló múltja mellett a focis barátságokról is beszél nekünk, továbbá beavat minket a dunaszerdahelyi labdarúgás rejtelmeibe. Egy király (Royal) történet következik, „Standard” alapokon, DAC-osan!
Nemcsak a DAC-ról kérdeznélek – bár adva van a téma -, érdekelne általánosságban is, mit jelent számodra a foci?
Grundfoci, magyar csapat, DAC, az Aranycsapat, Puskás Öcsiék… mi a kezdetekben még gumilabdával játszottunk, nagy dolog volt, akinek volt igazi focilabdája. Szüleim mesélték, hogy régen, mikor még nem volt körbekerítve a stadion, illetve a pálya, kivittek meccsre, és a babakocsiban landolt egy „eltévedt” labda. Gondolom, ilyet nem fognak kitalálni. Nem mondom, hogy attól a labdától ered a foci szeretete, inkább, hogy már egészen kicsi koromtól kihordtak magukkal.
A kezdetekben tehát a szülők által kerültem kapcsolatba a DAC-cal, még a régi fatribünös stadionban, aztán a haverokkal jártunk. Amíg lehetett, hátulról beugortunk, a 2 koronából meg kellett úszni a belépőt, ami ugye 50 fillér, majd 1 korona volt, hogy jusson még pattogatott kukoricára is.
A stadion hátsó bejárata a salakpálya felől volt, a középpályánál pedig a nyitható kapuhoz rakták le a szülők a gyerekeket. Onnan ugyanis könnyedén beláttunk, egy vasrúd hiányzott a kapuból, én konkrétan azon a résen keresztül.
Ez a haveri társaság a későbbiekben is megmaradt, Földes Lackó, Elek Zoli, Paucsek Rudi… Még az SZNL-ben játszott a DAC, ekkortól tudatosítottam igazán a dolgokat és az emlékek is innen erednek. Tisztán emlékszem a derbikre, Dubnicával, Púchovval, stb. Aztán feljutottunk az 1. ligába, ahol volt a nagy foci és a kis foci, vagyis az előmérkőzések. Minden meccs előtt a hotelba kellett menni jegyet venni, az volt a biztos. Egy felnőtt, egy gyerek, apuval ez volt a program. Előtte még meg kellett állni a piacon fekete szotyit venni. Végig fa kerítés volt a Sport utcában, ami valamilyen szurokszerű dologgal volt kekenve. Akkor még csak egy unimobódé volt a Gól, később lett falazott. Meccs után faterral kötelező volt megállni, neki sör, nekem piros málna. Majd ugyanez sör és piros málna nélkül, de már a haverokkal.
Amikor lehetett menni labdaszedőnek, barátságos meccseken, kupameccseken, mentem. Testközelben lehetett lenni ilyenkor az akkori generációval: Majoros Gyuri, Tóth Laci, későbbiekben a Hodúr, Šrámek… Ahogy jött fel a csapat és lett pénz, javult a foci is.
Abban az időben nem kellett azon aggódni, hogy nem fog hajtani a csapat, nem akarnak nyerni, mindenkinek az volt a normális, hogy a DAC-ért kiteszi a szívét a pályán. Szerintem a Kontár Zoli volt az utolsó olyan játékos, aki tudta, mit jelent itteni magyarként pályára lépni a DAC-stadionban.
Alapból szeretem a hajtós focit, nem a túltaktikázott dolgokat, hanem a „menjünk oda és hajtsunk”-féle meccseket. A régi focit nem lehet ugyan összehasonlítani a maival, viszont ha egy Puskás Öcsit vagy egy Czibor Zoltánt átraknál a mai korba, ezekkel a feltételekkel és edzésmódszerekkel, ugyanolyan királyok lennének, mint akkor voltak.
Szeretem, amikor a csapat játékosai szívüket-lelküket hagyják a pályán. Nem kell mindig nyerni, csak lássa az ember, hogy a csapat mindent megtett. Az utóbbi időben sajnos ezt nem látom a DAC-on.
Young Boys, Bayern, Salzburg – ezek a meccsek is megvannak, amikor a Sánta Petit visszahozták Homonnáról, mert elment a Mentel. Nagy dilemma volt, hogy a Váradi Jani védjen vagy a Peti, aztán a Peti védett. A pontos dátumok inkább a Lackó barátom asztala, minden korszakból voltak kedvenc játékosok. Az ún. vízhordó típust szeretem, aki elvégzi a piszkos munkát. Pavlík például, bár ő elől is jó volt. Vagy mondhatnám a Pambout, az egyik leghasznosabb játékosunk volt. Vagy a Boyát, őt is bírtam azon a poszton. Jelenleg a Vida Máté ilyen karakter, vagy a Schäfer, feladatuk szűrni a labdát és előre passzolni. Egyik legfontosabb poszt a csapatban, a kapus mellett persze.
Értem a célzást, hamarosan rátérünk a dunaszerdahelyi Standardra, Royalra is, de még mindig a nyolcvanas kilencvenes években járunk csak, ami a DAC-ot illeti.
Voltak jobb és rosszabb időszakok, a TSZ-ek patronálása után új szponzorok jöttek, a Saturn vagy a Gemer sörgyár például. Abban az időben már dolgoztam, de amikor az időm engedte, kint voltam, csak az álló részről átmentünk az ülő tribünre. A keleti lelátón tényleg csak a pár fanatikus maradt: Pakke, meg a többiek, Huli, és az a peredi copfos srác, az Árpi a nagy zászlóval. Még a Mohseni-éra előtt volt egy annál is húzósabb korszak, amikor főszponzor nélkül voltunk, talán csak a város támogatta a DAC-ot egy-két helyi vállalkozóval karöltve.
Többnyire saját nevelésű játékosok játszottak, a Buka Pali, meg a Borbély Balázs akkor tűnt fel. Erre csak az emlékszik, aki akkor is járt meccsre. Névről ismertük azt a 3-400 szurkolót.
Jött a Mohseni időszak, mindenki várta a megváltást, a csodát. Valójában az elején működött is, újra 1. ligára járhattunk, a haveri körrel visszakerültünk az álló részre a régi helyünkre, és felvehettük a versenyt az ellenfél szurkolóival, ki tud hangosabban kiabálni.
Nagyszombat ellen kezdtünk, a meccset megnyertük 3:0-ra, de a lelátón érződött, hogy nem vagyunk úgy összeszokva, mint ők. Később jöttek a problémák, de aki benne volt, látta és ismeri a történetet. Majd a Világi Oszkár egy jó marketinggel megszerezte a klubot…
Kívülállóként is tudom nézni a meccseket, látom, amikor nincs esélyünk az ellenféllel szemben. Fájó kimondani, de ezt is el kell ismerni.
Vannak szituációk, amikor nagyobb tüzet vársz, hogy előtte „véres húst eszünk”, odamegyünk és szétszedjük az ellenfelet. Ez hiányzik mostanában, csak ha ezt kinyilatkozod, te nem vagy igazi szurkoló. Pedig ez nem így van, te csak elmondod a véleményed. Évek óta bolondítanak minket bajnoki címmel, de per pillanat erre még nem állunk készen.
Meg hogy hazai nevelés kell, nem olyanok, akiknek mindegy, hogy Dunaszerdahelyen vannak vagy másutt. Ma DAC-címert csókolgatnak, holnap zsolnait, és ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor a Slovanét.
Persze, amit elértünk, Akadémiát, stadiont, az csúcs, a legszebb az országban. A srácok tökéletes füvet hoztak össze, pedig úgy nézett ki, cserélni kell. Csak a játékosokon is látnám, hogy mindent megtesznek a klubért!
Az van, hogy mi minden félszezon előtt csapatot építünk, mert bajnokok akarunk lenni, közben meg parasztvakítás az egész. Hogy megkettőzzük a posztokat, aztán pedig látjuk, mi van, ha egy Kalmár vagy Davis lesérül. Hoztunk a posztokra embereket, de sehol sincsenek, még Somorján se. Ezekre a posztokra volnának itt is a környékről akármennyien, padra biztosan.
A B2-es szektorba szól a bérletünk, nagyjából a régi partival együtt. Nem tudok ülve DAC-meccset nézni, még otthon sem. Szeretem a jó focit, de nekem csak a DAC van, esetleg apu miatt a Vasas, mint klasszikus munkáscsapat.
A jó foci szüli a barátságokat is, úgy tudom, nem csak nézni szereted, itt-ott művelni is. Kétszeres bajnok már a csapatod, erről kérdeznélek most.
Igen, a foci és a szurkolói dolgok által több barátság is szövődött már. Mentünk 2016-ban az Eb-re Marseille-be, a magyar-izlandra, és az úton összeismerkedtünk debreceniekkel és kolozsváriakkal. Köztük ilyen „vasutas” szövetség van, megtudták honnét vagyunk, és mondták, hogy már régóta szerettek volna Dunaszerdahelyre jönni. Na ebből aztán az lett, hogy már mi is voltunk náluk, ők meg persze itt. Mivel van egy grundfocis, kispályás csapatunk, a Standard, így meg is mérkőztünk velük.
Kolozsváron volt egy kellemetlen élményünk is, az ottani városi rivális csapat kemény magja betámadott a focitornán a KVSC magyar szurkolóira. Mondták a srácok, hogy mi ebből maradjunk ki, ez az ő harcuk.
A dunaszerdahelyi kispályás bajnokságban játszunk. Volt a régi időkből a Royal, akik nagypályán fociztak, de annak vége lett.
Tudni kell, hogy a mi baráti társaságunk minden héten játszott egy meccset a royalosokkal, az ügyesebbek át is „igazoltak” tőlünk hozzájuk. Vörös Gabó alapította a Standardot, a Royalhoz pedig a Máhr Tomi neve volt köthető. Amikor indult a kispályás liga, beneveztek, régi royalosok pedig jöttek közénk, Hervay Gyuri, Fekete Zoli… Kétszer nyertünk bajnokságot, én voltam a csapat kapusa. A Fónod Zoli által ismertük meg a sepsiszentgyörgyieket és a csíkszeredaiakat.
Sepsivel már fociztunk a műfüves pályán Dunaszerdahelyen. Úgy volt, hogy mi is megyünk hozzájuk, de még függőben van a dolog. Ahogy a csíkszeredaiakkal is, ők hozták ugye a „Mindig egy csapatért” c. rigmust Dunaszerdahelyre.
Hokimeccsen már voltunk kint, egy végtelenül szerény, jószívű társaság. „Egér” a cápójuk, igazi székely srác. Egy-egy ilyen alkalommal a meccsnézésen túl vendégül is látjuk a barátainkat, ez erről is szól, nem csak focizni szoktunk…
Végszó gyanánt még talán a DAC-hoz visszatérve annyit, hogy 7 éve van a Világi Oszkár kezében a klub. Elkerültünk a kiesési zónából, voltunk harmadikok, másodikok, de az én meglátásom szerint már illene valamit nyernünk. Van egy ilyen mondás: ha második vagy, még mindig te vagy a vesztesek között az első… de még nem győztél!
Bízom benne, hogy ez hamarosan megváltozik! Köszönöm a beszélgetést Dini, és persze hajrá, DAC!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
