Fotók: Takács Gergely / Tokió, 2018 nyarán, ill. Midori Sugawara archívuma (selfie)
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen jártam már néhány olyan helyen, amely nagyon más, mint az ország, ahol élek. Az efféle különbözőség mindig is érdekelt engem, többször megdöbbentett, elkápráztatott vagy elgondolkodtatott. Az utazó mindig kiteszi magát egyfajta kultúrsokknak, és volt is részem ilyesmiben párszor. De a szó szoros értelmében vett (kultúr)sokkot, amely során kicsit kapkodod a levegőt, szédülsz, dübörög a szíved, szóval egyszerűen besokallsz, egyetlen egyszer éltem át, méghozzá Japán fővárosában.
Tokió Shibuya nevű városrészében tört rám ezeknek az érzéseknek az egyvelege, ahogy kiléptem a metró aluljárójából. Ennyi színt, villogó neonfényt, fülembe harsogó hangot, ilyen hömpölygő embertömeget még sosem tapasztaltam meg.
Jártál már például meleg nyári éjjelen Siófokon a Petőfi sétányon némi szalonspiccel? Azt az élményt szorozd be párszor, és vedd hozzá, hogy mások az emberek, más az utcakép, a nyelvből pedig egy mukkot sem értesz, így talán érzékeltethető picit a dolog.
Kénytelen voltam egy kissé kevésbé zsúfolt mellékutcába húzódni, és venni pár mély levegőt, mielőtt újra belevetettem magam a kavalkádba. Ami akkor nem volt tisztán kellemes élmény, mára persze elvesztette negatív élét. Kimondottan kedves elmékké vált, hiszen az izgalom az a komponense, amely valójában megragadt. Tokió pedig mindenképpen egy olyan hely, ahová bármikor szívesen visszalátogatnék. Már ha tehetném, ez ugyanis most nem lehetséges. Japán nem fogad turistákat. Csak képzeletben utazom hát oda, miközben Midori Sugawarával a jelenlegi helyzetről beszélgetek.
Midori harmincnyolc éves, mosolygós fiatal nő. Több, mint két évtizede él Tokióban, és kimondottan szereti a hatalmas metropoliszt. Egy bárban dolgozik a híres (vagy hírhedt) Golden Gai nevű negyedben, melynek szűk utcáin többnyire icipici, mindössze pár négyzetméteres vendéglátóipari egységek zsúfolódnak egymás hegyén-hátán. Turistákat a legtöbb helyen nem is látnak szívesen, be sem engedik, vagy jól megsarcolják őket. Ezek a bárok ugyanis a törzsvendégekből élnek – irodai munkásokból, akik a hosszú nap után itt vezetik le a feszültséget kollégáikkal és főnökükkel, esetleg művészekből, akik itt gyűjtenek inspirációt a következő alkotáshoz. A közös bennük, hogy diszkrécióra vágynak, ezek a helyek pedig ezt megadják nekik. Midori viszont épp az egyik nagyobbacska, turisták által is látogatható egység alkalmazottja, bár persze külföldi látogatók jelenleg nem fordulnak meg náluk.
Mikor az egész Kínában elkezdődött, Midori nem aggódott különösebben.
„Egyáltalán nem is érdekelt az egész. Azt hittem, ez csak afféle nátha, amely csak Kínában terjedt el” – mondja.
2020 január közepén azonban Japánba is belopózott a vírus – egy Vuhanból hazatérő férfi hozta be az országba először. A japán kormány két héten belül létrehozott egy, a vírus terjedésének megakadályozásáért felelős különítményt. Ennek javaslatára a növekvő esetszámok fényében februárban bezárták az iskolákat, és szükségállapotot hirdettek ki az érintett régiókban, majd az egész országban.
Az üzletekből ott is gyorsan felvásároltak minden olyan árut, melyről úgy gondolták, hogy érdemes bespájzolni belőle – Midori például arról számolt be, hogy sokáig hiány volt arcmaszkokból, vagy vécépapírból. A lockdown azonban nem volt kimondottan szigorú. Mindenkit arra kértek, hogy ha csak teheti, maradjon otthon, és ne használja a tömegközlekedést, illetve a különböző üzleteket, szolgáltatást nyújtó helyeket arra kérték, hogy zárják be a kapuikat, ám kötelezővé ezt nem tették a tulajdonosok számára, és nem is osztogattak büntetéseket. A kormányba vetett magas bizalomnak volt köszönhető, hogy a legtöbben mégis eleget tettek a kérésnek, és az élet jócskán lelassult az országban. A nyárra tervezett tokiói olimpia azonban elmaradt, és persze még idén is kérdéses, hogy milyen formában lesz megtartva.
Az első hullám minimális esetszámmal elég hamar lecsengett, augusztusban tetőzött a már valamivel nagyobb második, de az idei tél hozta magával ott is a legtöbb fertőzött, illetve beteg vagy elhunyt embert, csakúgy, mint hazánkban.
Jelenleg ismét szükségállapot van érvényben, ám a tavaszi intézkedésekhez hasonlóan inkább kér, mint tilt a kormány.
Otthon maradásra buzdítják az embereket, jóllehet a legtöbb iparágat nem korlátozzák. A mozik, üzletközpontok, játéktermek nyitva lehetnek, amennyiben a vendégek nem fogyasztanak ételt vagy italt, a legtöbb hely mégis este nyolckor önkéntes alapon bezár. Az óvodák és iskolák is változatlanul működnek. Csak az éttermekre vonatkoznak szigorúbb szabályok a tavaly tavasziaknál – ezek számára csak reggel 5 és este 8 óra között engedélyezett a nyitva tartás. A múzeumok, galériák csupán a látogatószámot korlátozzák, ahogy a különböző koncerttermek és hasonló létesítmények is – kapacitásuknak a felét használhatják ki. A home office intézménye azonban fejlettebb, mint nálunk: a cégeknek kell biztosítaniuk a megfelelő internetkapcsolatot, és ha a dolgozójuk valamilyen okból nem szeretne vagy nem tud otthon dolgozni, végezheti munkáját például egy hotelszobában vagy kávézóban is, ennek költségét pedig a munkáltató állja.
A jóval enyhébb korlátozások mellett is sikerült lejjebb tornázni a fertőzöttek számát, ám tény és való, hogy a japánok bíznak a kormányukban, és többnyire önként korlátozzák a kapcsolataik számát, illetve nem nagyon mozdulnak ki, ha erre nincs jó okuk.
Ráadásul Midori szerint sokan elégedetlenek a kormány lépéseivel, és szigorúbb szabályok életbe lépését támogatnák. Ő sem nagyon találkozik senkivel, bár bevallja, ez fájdalmasan érinti őt. Hiányzik neki a járvány előtti felszabadult, közvetlen kontaktus az emberekkel.
„Az emberek fő témája most a vírus. A negyven fölöttiek és a krónikus betegek nagyon aggódnak az egészségük miatt. Ez a fiatalabbakra azért nem nagyon jellemző” – mondja.
Az oltást később kezdték el, mint Európa országai, mert az engedélyeztetés náluk tovább tart. „Mi is tartunk az oltás következményeitől, de a legtöbb ember hajlandó beoltatni magát annak reményében, hogy visszatérhetünk a régi életünkhöz” – teszi hozzá.
Érdekes, hogy a halálozási mutatók Japánban a lakosság arányához viszonyítva szerencsére kimondottan alacsonyak, még annak ellenére is, hogy nagyon sok az idős ember. Ezt sokan annak tulajdonítják, hogy az elhízottak, cukor- és szívbetegségekben szenvedők aránya is nagyon alacsony. Mikor Midorit kérdezem, hogy szerinte mi az ország járvány elleni sikeres védekezésének a titka, így válaszol:
„A kézmosás, fertőtlenítés, maszkviselés nálunk megszokott dolog volt már a koronavírus megjelenése előtt is, azóta pedig még lelkiismeretesebben csináljuk.”
És valóban, maszkot viselő emberből már évekkel ezelőtt, az én látogatásom során sem volt hiány.
Ahogy erről beszélgetünk, eszembe jut, milyen más volt, mennyire másként viselkedett az a tömeg, ami a tokiói utcán hömpölygött, mint amely mondjuk egy itteni fesztiválon, esetleg vásáron verődik össze. Itt teljesen megszokott egy kis lökdösődés, vagy hogy valaki véletlenül rálép a lábadra, ott viszont semmi ilyet nem tapasztaltam. Hiába volt elképesztő a népsűrűség, valahogy mégis mindenki kikerülte a másikat, ami európai turistahelyszíneken szinte elképzelhetetlen.
Mindenesetre ott is belefáradtak már az emberek a járványba. Midori azt tervezi, amint lehet, családjával a tengerhez utazik majd. Az elmúlt egy évben volt ideje rá, hogy reflektáljon a saját életére, és törődjön az egészségével. Ahogy mondja, megtanulta jobban értékelni a hozzá közel állókat, családját, barátait is. Amikor pedig azt kérdezem, üzen-e valamit az ittenieknek, így válaszol:
„Sok mindenre megtanított ez a járvány. Főképp arra, hogy a boldogság mindig közel van hozzánk, és belül kell keresni. A mosott ruhák illata egy napsütéses délelőttön, a frissen főtt, gőzölgő rizsszemek, az út mellett viruló apró virágok – ezek a hétköznapi dolgok most boldoggá tudnak tenni minket.”
A korábbi epizódok:
Egyesült Királyság
Kolumbia
Hongkong: “El vagyunk zárva a külvilágtól”
Svédország: Ahol látszólag normális mederben folyik az élet
Izrael: „Próbálom élvezni a slowlife előnyeit”
Zakinthosz: „Nem egy szabálykövető nép, de ezt nagyon betartották”
Hanoi, Vietnam: “Bízunk a tudósokban és az orvosokban”
Nápoly, Olaszország: „Szeretnék megint utazni!”
Horvátország: „Most már van egy kis reményünk, hogy vége lesz”
Veszteglés a Manila-öbölben
Afganisztán: „A helyzet egyre nehezebbé tette az életem”
