FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ma egy olyan ember lesz a vendégünk, aki az őszinte „piszkos” focit többre becsüli a „steril” labdarúgásnál. Kovács Balage Balázs, alias Uppas szemlélete kizökkent minket a mindennapos berögződéseinkből. Megidézünk ugyanakkor egy szurkolótársat-barátot is riportunkban, aki a maga egyszerűségével hegyeket mozgatott meg, ha a DAC-ról volt szó. Rudi nemrég távozott közülünk, emlékét megőrizzük, legyen könnyű neki a föld!
Valljuk be, abban az időben kezdtél el DAC-meccsre járni, amikor ez nem volt akkora „divat”. Mi vezetett mégis a stadionba?
Egyrészt szerencsém volt, hiszen a Szent János Egyházi Alapiskolától csak egy ugrás a stadion. Maga a környezet tetszett meg, szeretem a focit. Gyerekkoromban nem volt nagyon más a városban, hajtásim se volt, menjünk akkor focira. Kukucsini jó cimborámmal, a Gyuszikával mentem, jó volt a hangulat. Egyszercsak ott teremtem a Huliék között, rövid időn belül az egyik meghatározó ember lettem abban a csoportban.
Magamba szívtam a légkört, ami ott volt, egyre közelebb kerültem a klubhoz. Eleinte tényleg csak kimentem, mert foci volt, olyan amilyen, annyi nézővel, amennyivel. Sokszor egy centet sem ért az egész, mégis magadénak érezted.
Lényegében olyan volt ez a Mohseni-éra előtti évtized, mintha lélegeztetőgépre lenne kapcsolva a szerdahelyi foci.
Javarészt 2. liga, olyan klubokkal, amik most már nem is biztos, hogy léteznek, de a DAC túlélte ezt az időszakot. Čaňa például, azt sem tudtad, hol van a térképen, falu-e vagy város, de jöttek szurkolók tőlük szakadó esőben.
A DAC körül annak is örültek, ha meleg víz jött a csapból, mindenről tudtál, csak arról nem, hogy itt pénz lenne. Akik itt voltak játékosok, nem is értem, miért jöttek ide, de szerették a focit, nekik elég volt annyi pénz, amennyit kaptak. Mikor labdaszedő voltam, a Šanta Peti elkiáltotta magát, hogy övé a labda, aztán gól lett belőle. Meg a Buka Pali például, speciel abból az időszakból nekem ő volt a kedvencem. Alacsony ember, de olyan sprintjei voltak, elfutásai… A csapat, mint egy nagy család, akárhol összefutottál játékossal, kilométerekről dudáltak rád. Könnyen megjegyezték az arcunkat, nem voltunk sokan.
Tiszta foci, semmi kommersz dolog, max büfében a kismálna. Oda dobtál „sárgát”, ahova csak akartál, bordel volt, putri, de nem törődtünk a külsőségekkel.
Velký Lapáš ellen mentünk idegenbe, találka a megbeszélt helyen, reggel 8-kor, szembe meg jött a néni, aki templomba igyekezett. Én kifestve sárga-kékre, szegény nem tudta, mi az isten van velem. Iskolába jártunk mindannyian, nem volt miből félrerakni pénzt, kellett a fusi, hogy meccsre tudjunk menni, vagy utazni kintre. Ha nem mentünk idegenbe, az nem azért volt, mert nem volt kedvünk, hanem mert nem volt rá lóvénk. Sofőrt kerestünk, aki elvitt minket, Ádám bácsit nyugodjék, 120-as Škodája volt, összedobtuk a pénzt benzinre és mentünk Veľký Lapášra. Aztán, akinek először lett közülünk hajtásija, az lett a sofőr. A Lajoska betöltötte a 18-at, fehér Favoritja volt, és irány Pezinok. Ott meg néztek minket, kik vagyunk, nem volt szlovák-magyar ellentét, én legalábbis nem tapasztaltam.
Akadtak persze felhördülések, de mi csak a focival foglalkoztunk, semmi politika. Nem volt magyar zászlónk, csak sárga-kék, hajtottuk a DAC-ot.
A koreót vagy a pirót otthon készítettük, örültünk, hogy sikerült összehozni. Ha 5 másodpercig füstölt, akkor 5 másodpercig. Péntekenként újságpapírt tépegettünk, az volt a konfetti, vitte a szél mindenfelé. A zászlókat ugyanúgy otthon csináltuk, Huli anyukája varrta, Pakke is hozott valamit.
Annak idején a Komenský utcai suliban mentek a focibajnokságok, és a cigányok – a Roma Juventus – kiabálták, hogy uppe, uppe. Ebből lett „kifaragva”, hogy Uppas, ez lett a becenevem, így ismernek még ma is sokan.
DAC Fórumon is ez volt a nevem, aztán attól is elment a kedvem: felírtam valamit, jöttek a csesztetések a klub részéröl, csörgött máris a telefonom. Azt sem tudtam, ki hívott, honnan van meg a számom?
2008 után átalakultak a lelátói viszonyok. Jött a tömeg, YBS, Wallace Army, stb., közülünk mindenki ment, ahova akart. Huli maradt az YBS-szel, én kihúzódtam a szélére a Kopéékhoz, a somorjai partihoz. Ha vesztésre álltunk és a B-közép csendben maradt, mi akkor is rázendítettünk, kapták az ihletet, de belekezdtek valami teljesen másba. Nem bántam meg a váltást, itt keményebb társaságba kerültem, ha rossz volt a foci, annak is hangot adtunk.
Nem tetszik, ha indokolatlanul megtapsoljuk a döntetlent vagy a vereséget is akár.
Vannak szlovák, meg cigány cimboráim, jó viszonyban vagyunk, aki azt mondja, elnyomják itt a magyart, hol? A környéken biztos nem, mindenki másképp áll hozzá persze, de az egyszerű emberek között nincs probléma, ami van, azt a felső politika generálja. Régebben nem volt divatja választások előtt promo videót csinálni DAC-meccsen, nem, mint manapság. Mert ugye, milyen jól mutat, mindenki DAC-szurkoló lett, felfigyelnek rá az emberek.
Uppas, te olyan régivágású szurkoló vagy, aki inteligensen kimondja, amit gondol, és nem akar mindent mindenáron, csak ha értelmét látja. Volt neked egy másik jó cimborád is, a Rudika nyugodjék…
Rudi egy csomó mindent tudott intézni annak idején, lelkiismeret-furdalás nélkül neki tudott állni bárkinek, megvolt a szókincse hozzá, ami nekem talán csak most van. Vitte előre a dolgokat, kitaláltuk, hogy megyünk idegenbe és felhajtotta a fusikat nekünk. Egyszer bejött utánam a középiskolába:
Pőthe tanárnő mondta, hogy valamilyen Rudi keres. Kimentem és mondja a Rudi, hogy a Maxban hangfalakat kellene felhordani, 2 ezer korona/nap. Akkoriban 10-12 ezres fizetések voltak, mondtam a tanárnőnek, hogy elnézést kérek, de nekem a kétezer az kétezer, és eljöttem az óráról.
Haza persze piszkosan mentem, anyuéktól kaptam is miatta. De hát a 2 ezer koronából jutott a focira is, vagy az őrködésekből, autómosásból például. Rudi ismerte a helyeket, együtt lélegzett a várossal. Ápoltuk egymás lelkét is, ha ihatnékunk támadt, akkor berúgtunk, másnap pedig tiszta fejjel átgondoltunk mindent, és ment tovább az élet. Mindig új impulzust tudott adni, mozgatórugója volt a csoportunknak. Összejött úgy 15 arc, szerveztük a túrát, összeírtuk a neveket. A Cával kimentünk Hodosba a Kálmánhoz, hogy mennyibe lenne a Chevdar? Annyi pénzt tudtunk csinálni, hogy mindenre elég legyen, cigire, sörre is jutott belőle. Ha elvesztettük a lendületet, Rudinak mindig voltak ötletei.
Egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá. Próbálok finoman fogalmazni, ne az legyen, hogy a DAC ellen vagyok. Én tiszta szívből szurkolok ma is a DAC-nak, sosem cserélném le más csapatra, de ha valami nem tetszik, ha kikapunk otthon 0:3-ra, én nem fogok tapsolni.
Olyankor idegbajos vagyok, kétszáz a vérnyomásom, a B-közép meg tapsol?! Szoktam mondani a szüleimnek, olyankor ne is szóljanak inkább hozzám, mert olyat találnék mondani, amit később megbánnék.
A szervezett szurkolásból akkor lett elegem, mikor ártatlanul letéptek a kerítésről. DAC–Trnava meccs volt talán, felülről bedobták a söröspoharat, a secu meg minket talált meg az unokatesómmal, a Zsoltival, pedig közünk nem volt hozzá.
Ez már az Antal-korszakban volt, elvittek minket. Csúnya verésre nézett ki a dolog, úgy éreztük, nekik ez egy revans. Bevittek a rendőrségre, kaptunk 30 € büntetést, ami azóta sem lett befizetve. Mire kiengedtek, vége lett a meccsnek.
Aranyosmaróton a főtribün mellett volt a vendégszektor, mindenkin napszemüveg volt, pedig este játszottunk. Én is szereztem egyet, ebből lett a nagy klasszikus, amit sokan emlegetnek azóta:
Mi a f***nak van a Balázson napszemüveg, talán, hogy ne ismerjék fel? – kérdezte a Kinga. Ezután jött a 10 emberes lista, akik ki lettek tiltva a DAC-stadionból!
Egyre inkább kivontam magam a dolgokból, kezdett átmenni az egész ilyen nemzetiségi-politikai témájú valamibe. Pénzcentrikus lett a foci, az új játékosokat pedig már nem lehetett kötni a klubhoz. Inkább eljártam dolgozni hétvégén is. Rövid időn belül eltűntek a régi arcok és akik jöttek helyettük, már ismeretlenek lettek számomra.
Ennyi volt a szurkolói pályafutásod?
Inkább szemlélődő lettem, fontosabbá vált az egzisztenciám. Én az őszinte focit szerettem. Mikor régen lementünk a stadion mosodájába a Marika nénihez, láttam, hogy tíz centi penész van a falon, mondom úristen, így néz ki belülről és ennek ellenére működik? Napjainkban minden szép, ami itt van, örülök neki, de kialudt bennem valami. Rudi hívott, szerzett jegyet a Tbiliszi elleni El-meccsre, akkor már dolgoztam, menyasszonyom lett, stb.
Nekem a DAC-ért ugyanúgy ver a szívem, de minden más lett. Függetlenül ettől tisztában vagyok vele, hol tart a csapat napjainkban, a hivatalos dolgokat elolvasom, a pletykák nem érdekelnek. A szurkolói része sem, csak maga a klub, a sárga-kék színek és ennyi.
Anno a stadion mellett volt a Tipito kocsma, bejártak a játékosok is, együtt söröztünk. Úgy be tudtak két nappal a meccs előtt rúgni, mint az atom. Szórakoztunk, nevetgéltünk, de a meccsen ugyanezek „megvadultak”, felszántották a gyepet, ha kellett.
A Petržalka elleni kupameccsen például. Most is azt mondom, hozhatnak ide bárkit, bármennyi pénzért, mégsem játsszák meg azt a szintet.
Hol vannak azok a játékosok, akik a városhoz köthetőek? Van az akadémia, építjük a csapatot és jönnek a külföldiek? De miért, mitől jobbak azok, mint az itteni gyerekek? Akit meg idehoznak, ha ide nem jó, elküldik Somorjára, de ott sem játszik semmit. Cserék is, mintha kottából lenne olvasva mostanában.
Az lenne a meglepetés már, hogy nem egy külföldi jön be, hanem mondjuk egy Tóth vagy egy Kovács nevezetű. Esküszöm, ki is esne a szívem a helyéből, hogy olyan játszik, akit mondjuk én is ismerek, vagy a szüleit ismerem. Ezeknek a mostani játékosoknak 2-3 éven belül semmi kötődésük nem lesz a városhoz, eligazolnak és kész. Nem a DAC ellen vagyok, de nekem ezt a játékospolitikát nem veszi be a gyomrom…
Tökéletesen értem, amit mondasz Uppas. Köszönöm az őszinte szavakat. Hajrá, DAC!