Gyerekkori emlékeim közt kutatva nem találok olyan esztendőt, amikor „végiglocsoltam” volna a várost. Javarészt szűk családi körben mozogtam, nagyritkán egy-két szomszédasszonyhoz ha átnéztem a klasszikus versikémmel: „Kiskertben jártam,…” Persze senki sem akart elhervadni, az olcsó pacsulimért utólag is elnézést kérek! Városi gyerekként kimaradt az életemből, hogy vödörrel a kútból húzott vízzel… Ez inkább amolyan idea gondolom sokunk számára, a hagyományok tisztelete miatt. Pedig ha belegondolok, mennyi húsvéti reggel kezdődött úgy, hogy ragyogóan sütött a nap, és virágba borultak a gyümölcsfák. Egyszerűen más illata volt azoknak a napoknak.
Ugyanakkor az ünnephez kötődő egyházi dolgok már tinédzser koromban foglalkoztattak. A víz szimbolikája, a feltámadás, hogy miért hallgatnak el a harangok, miért kell kivinni a keresztet a templomból, meg úgy általában, hogy hol lakik a Jóisten, és mi volt a „terve” egyszülött fiával. Ne feledjük, mindenezek megértéséhez az akkori rendszer nem nyújtott segítő kezet, csupán szüleimtől és nagyszüleimtől kaptam segítő gondolatokat.
Jézus Krisztus feltámadása a világtörténelem legnagyobb csodája.
Elgondolkoztam azon, hogy Jézus vajon boldog volt-e a kereszten? Egyáltalán, lehet-e valaki boldog, miközben szenved, miközben áldozatot hoz másokért? „Beteljesedett!” – ezek voltak az utolsó szavai. Beteljesedett az emberi élete, Jézus megmutatta, hogyan kell szeretni: megölhettek, megkínozhattok, én akkor is szeretlek titeket. Itt jön képbe ugye Isten, aki az Ő egyszülött fiát adta, de nálam pontosabban János leírja ezt a „történetet” az Evangéliumában (3.16.):
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.
Mindebből egy gyermek annak idején csak a megújhódást fogta fel, s ezzel egyidejűleg talán hitt a feltámadásban is, de nem értette. Ahogy a szeretetet sem érteni kell, ezért sorjában mindent át kellett élnem ahhoz, hogy higgyek, és ne csak gondoljak valamit, s közben bizony néha gyűlölet is költözött a szívembe. Ledegradáltuk a piros tojást a rakott krumpi szintjére, viszont így a lelki táplálék egyben valódi étket is adott. Ez talán megmagyarázza, miért „hívőbbek” a kevésbé tehetősek, és miért fogadják el a csodát is hamarabb, fenntartások nélkül.
Aki méricskél, hogy megéri-e szeretni, vagy feltételekhez köti a szeretetét, nem érti a szeretetet. Az csak az adok-kapok világát éli, az túl önző!
A feltétel nélküli szeretet az, ami egyedül boldoggá teszi az embert, és csak az tudja tapasztalatból felfogni, aki ezt megpróbálja, átéli.
Vagyis Jézus saját életével, majd a halálával mutatott példát, s mivel Atyjával való kapcsolata hasonló alapokon nyugodott, sejthette – valószínűleg hitte is -, hogy harmadnapra feltámad. Persze mindezeknek nincs semmilyen tudományos magyarázata, a nemhívők pedig azt gondolhatják, hogy akik hisznek, azoknak egysíkú az életük, mert Isten szabályokat állított fel számukra. Közben meg szabályok szerint élünk, ha tetszik, ha nem. Főleg napjainkra érvényes ez, ha másért nem, az egy éve húzódó világjárvány miatt.
Tulajdonképpen már tavaly is csak magunkban, a velünk egy háztartásban élőkkel élhettük meg az ünnepet.
Sokunk nehezen viselte, volt akinek a locsolás „mendikálása” hiányzott, hiszen a húsvét addig jó alkalmat adott találkozni azokkal az emberekkel, akikkel amúgy nem találkoztak volna egész évben. Ilyenkor megterített asztalok vártak minket, és megint csak a gyermekkoromra visszagondolva valami más is: nagyapámnak volt szokása, hogy miután meglocsoltam a nagyanyámat, elővette a pénztárcáját és választhattam egy tetszés szerinti bankót. Akkor a zöld színű 100 koronásnak hatalmas értéke volt, bizony, kaján gyermekként én mindig azt vettem el. Nagyapám csak mosolygott, sőt tudom, hogy boldog volt, mert az én örömömnek örült! Neki ez többet adott, mint nekem.
Az ember nem akkor lesz igazán boldog, ha nagyon sok élvezetben, gazdagságban, kényelemben lesz része, hanem, ha képes lesz igazán szeretni.
Szóval felnőtt fejjel már beérném akár az akkor kék színű húszassal is. A húsvétnak ez is az üzenete. Tavaly a feleségemmel ketten nem mehettünk sehova, idén már négyen lettünk rá. Én mégis beérném 20 koronával, és aki azt mondja, jó nagy hülye vagy Roberto, kölcsönzöm a lelkiismeretemet egy napra, vívódjon csak vele! Pedig milyen szép lett volna először mendikálni Máté fiammal, ahogy azt annak idején a bátyjával is átélhettük. Valószínűleg semmit sem fogna fel az egészből, csupán a történelem ismételte volna önmagát. De ne feledjük a szeretetet és az ünnep megélését. Emese lányom sem érti majd, miért lett meglocsolva édesanyjával együtt. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy öntjük meg anyukámat a második emeleti balkonján, vagy marad az ima:
Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy, a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt, elárasztod fejem olajjal, csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig. (Zsoltárok 23:1-6.)
Meghitt húsvéti ünnepeket barátaim. Jó egészséget!
