Fotók: PIxabay.com
„Anya, zseniális ötletem támadt!” – kiabálja két és fél éves stukkóangyalkám, ahogy reggel kikacsázik a szobából szemét dörzsölgetve, félresöpörve az arcából aranyszínű göndör fürtjeit. Kissé félrenyelem a kávémat, ahogy a nevetéssel küszködök. Az ötlet valójában nem annyira tuti, mint ahogy beharangozták, valami olyasmiről van szó, hogy csokoládét szeretne reggelire. Gyorsan le is hűtöm hát a kedélyeket, amire a kislány a vele egykorúak körében eléggé általános modorban és hangerővel reagál. Azt viszont el kell ismerni, hogy a felvezetés valóban zseniális, és azt is tudom, hogy honnan tanulta. Az előző nap kapott, azóta háromszor elolvasott kuflikönyv egyik szereplőjének a szájából hangzott el ez így, szóról szóra.
Világéletemben nagy könyvmoly voltam, az anyukám szerettette meg velem az olvasást. A családi történet szerint háromévesen fejből tudtam A rút kiskacsát, és az ujjammal is hűen követtem a mese betűit, mikor fejből szavaltam.
Mutatványom láttán egy néni elhűlve meresztette a szemeit, hogy „Istenem, ilyen kicsi, és már tud is olvasni?!”, mire felvilágosították, hogy ott azért még nem tartunk.
Persze ugyanígy ment az Öreg néne őzikéje is, az óvodában meg csak akkor voltam hajlandó nagy cirkusz után, vörösre sírt szemekkel lefényképeztetni magam, ha közben a kezemben lehet Az oroszlán és az egér enyhén lestrapált példánya. Tizenegy-két évesen már Robert Merle-t olvastam (oké, elismerem, kissé korai volt), bár azért az apukám által reklámozott Nagy Indiánkönyvet sem dobtam a sarokba. Most mondjam azt, hogy nem csoda, ha bölcsész lett belőlem?
A lényeg, hogy nem is volt kérdés a számomra, hogy kezdettől sokat fogok olvasni a gyereke(i)mnek, ha egyszer odajutunk.
Mit gondolsz, létezik olyan elvetemült, aki Pilinszky meg József Attila verseit olvassa a pár hetes csecsemőjének? Bizony létezik.
Ne nevess, úgy voltam vele, hogy ezen a ponton még úgyis mindegy, csak hallja a hangom, ismerkedjen a nyelv hangzásával, a rímekkel, ezeket meg szeretem, kellemest a hasznossal, ugyebár. Amikor pedig már kicsit kinyílt az értelme, jöhetnek a mutogatós képeskönyvek. Minél színesebb, annál jobb, de persze az az igazi, ha netán még valamit ki is lehet húzni, el is lehet forgatni, ki is lehet nyitni vagy be lehet zárni. A rövid versike bónuszként jár, és nyilván alapkövetelmény, hogy strapabíró legyen a kötet. (Értsd: olyan vastag kartonból legyenek a lapok, hogy a könyv akár fegyverként is használható lehetne egy esetleges zombiapokalipszis idején.) Ugyanis amivel a még ügyetlen kis hurkaujjak nem bírnának el, azzal elbánik az épp csak kibukkant hófehér tejfog, pláne ha elég bő nyállal próbálkozik a csemete.
Jó ez is, persze, de bevallom őszintén, már nagyon vártam, hogy kicsit igényesebb dolgok következzenek. Hallottam már más anyukáktól olyat, hogy minél kisebb, annál könnyebb vele, meg annál jobb. Mindenki máshogy éli meg a különböző korszakokat, és mindegyiknek megvan a szépsége. Én eddig úgy vagyok vele, hogy minél nagyobb, annál jobb – kimondottan élvezem, hogy a nagyobbik karattyol, kérdez, üzletel, képzeletbeli kígyókat simogat, és regulázza az egyéves kistesót.
Utóbbi ugyan még csak pár szót ismer, de a legfontosabbakkal azért már tisztában van (nyamm, autó, vava mint kutya, káv-káv mint kávé, és persze kaka); így is úgy tudnak veszekedni egymással, hogy teljesen egyértelmű, mire megy ki a játék. És persze a nyelvi-értelmi fejlődéssel együtt jöhetnek az igazi könyvek, amelyekben a képek mellett már történetek is vannak, és tanítanak is valamit az emberpalántának. A világról, arról, hogy hogy működik; a többi gyerekről és felnőttről, hogy hogyan lehet navigálni közöttük; az érzésekről, hogy mik is azok, és mit lehet velük kezdeni, ja és, hogy bizony másoknak is vannak, és nem illik azokat figyelmen kívül hagyni.
A legjobb az egészben, hogy amellett, hogy a nyelvi fejlődés a feltétele az olvasásnak, az olvasás maga is fejleszti a gyerekek nyelvi érzékét, kifejezőképességét, és szókincsét – hogy zseniális ötleteik támadhassanak.
Személy szerint nagy kedvencem a Maszat-sorozat. Benne teljesen hétköznapi kis történeteket találhatunk, sőt, e könyvecskékben első blikkre tulajdonképpen nem is nagyon történik semmi. A kisfiú bevásárol, vagy zöldségeket szed a kertben, esetleg elmegy levágatni a haját. De pont az a jó, hogy mindennapi dolgokról tanul a kicsi: hogy nem kell félni a hangos porszívótól, mert az csak egy dínó, akinek porcicákra fáj a foga, vagy épp, hogy a csapból a víz a föld alatti nagy csöveken keresztül folyik. A rímes, ismétlésekkel teli versikék is szuperek, mert azokat aztán villámgyorsan megjegyzik a kicsik. Utóbbi időben pedig Dániel András kissé agyament, de felnőttként is legalább annyira élvezhető kuflitörténeteit olvassuk a kisasszonnyal, amiken jókat mosolygok magam is. Már minden kuflihoz meg egyéb szereplőhöz külön hangot fejlesztettem ki, mintegy szinkronizálom őket, és direkt hamisan, lelkesen üvöltözöm Fityirc orrhangján a felhőknek szóló ébresztődalt. Szerintem a szomszédok meg vannak győződve róla, hogy nem vagyok normális.
Összebújva olvasunk minden délutáni és esti alvás előtt a nagyobbikkal, szinte szertartásosan. Nem bánom, ha ezredszer olvassuk ugyanazt. Ő sem bánja. Sőt, ő választ!
Ugyanazoknál a mondatoknál közbeszúrja ugyanazt a kérdést vagy megjegyzést, újra és újra meg akarja nézni ugyanazt a képet közelebbről, és ha véletlenül kihagyok egy szót vagy mondatot, felvilágosít, hogy rosszul tudom, és elmondja helyettem. „Anya, a Béla bát kifelejtetted.” Nem lehet csalni, a kislány szemfüles. A kedvenc részeit, vagy szavait szintén ő mondja el. „Lárifári!” – rikoltozza a megfelelő szöveghelyen.
Azért is szeretem ezt a kis szertartást, mert a kistesó miatt sokszor nem jut a nagyobbikra elegendő idő. A fiúcska éppen abban a korban van, amikor a gyerek már elég mozgékony, de korántsem eléggé ügyes – kamikaze pilótaként söpör végig a lakáson, macskákat megszégyenítő fürgeséggel mászik fel bútorokra, és indokolatlan gusztussal vesz a szájába és próbál meg lenyelni bármit, ami még csak messziről sem emlékeztet kajára. Szóval állandóan figyelni kell őt, hogy ne ölje meg magát, na. És ez a lefekvés előtti olvasás az, ami tényleg a „nagy” lányé, meg anyáé.
Ez a miénk, ilyenkor együtt kalandozunk a szavak mesés birodalmában, papírvirágok meg tintafák között, hogy aztán könnyebben elnyomja Bóbitát az álom.
