Nos, való igaz, a mi időnkben nem volt covid, nem tudtuk mi az a lockdown, azt viszont igen, mit jelent a szobafogság. A legnagyobb csínytevésem, nem is tudom volt-e olyan? Arra emlékszem, hogy egyszer kérdezés nélkül elmentem a haverokkal, a szüleim pedig égre-földre kerestek. Azt hitték, elraboltak vagy beleestem valamelyik árokba, ott fekszem eszméletlen, és nem tudok szólni, így segítséget hívni sem. Apám mesélte, hogy ők a pincében cigiztek, persze mindig lebuktak, mert a cigifüstöt elég nehéz letagadni. Hát én azt sem…
Még szép, hogy kikaptam a lógásomért, őszintén magam sem értettem, mi vitt rá, de megtörtént. Mobiltelefon? Ugyan már, a nyolcvanas évek közepén járunk, vonalas az volt, négy, majd öt számjegyű hívóazonosítóval, akkor hívtunk rajta, ha nagyon muszáj volt. 5627, talán már elárulhatom a nagy nyilvánosság előtt, ez volt a mi számunk, a nagyiéké pedig 3670. Csak úgy megmaradt bennem, és nem ám nyomógombos, sima tekerős, beledugtad az újad, aztán tekerted ütközésig.
Fura kerregő hangot adott ki, most is hallom, mint valami lidércet a fejemben, de a jobbik fajtából.
Szóval nem voltam rossz gyerek, tudom, ez nem annyira trendi manapság, de abban az időben kevesebb csirkefogó akadt.
Már akkor sokat olvastam, milyen nevetséges mai ésszel a Szíriusz kapitány kalandjai, ám Verne Gyula örök klasszikus maradt a fantasztikus történeteivel. Épp a minap magyarázták el nekem, hogy működik egy ételrendelő applikáció, bocs, de lemaradtam nagyon az ilyen dolgokban. A velem egykorúak – tudom, most nagy öregnek gondolom magam – mind megvoltak jól videójátékok nélkül is. Hordozható kütyünek pont megfelelt az a szovjet márkájú, amiben a polip elől iszkol a búvár, miközben kincset hoz fel a tenger mélyén lévő ládából.
Aztán ha picit melegebb lett, hatökörrel sem tartottak fent minket, irány a grund. Kinek melyik, ugye…
Valahogy nem jutott eszünkbe megrongálni bármit is, mert örültünk mindennek. Szinte mindennek! Ha jött a pótcsendőr, a kék Eska 24-es biciklijén, akkor futás, ki merre látott. Pedig csak annyi bűnünk volt, hogy a füvön fociztunk. Szürke egér – így hívtuk őket, mind öreg köpcös fószer volt, az a besúgó fajta. Tegyük fel, mégis elkap, oda a labda, elszedi, felrakja a csomagtartóra és a soha viszont nem látásra. Nem volt ám körbekerítve a pálya, mint manapság ezek a műfüvesek a suliudvarokon. Max az aszfaltpályán, a kapuk mögött a magas kerítés megfogta a labdát. Volt erről egy történetem anno.
Egyetlen szabály lebegett a szemünk előtt:
Ha anyám lekiáltott, hogy mára ennyi, akkor mára ennyi! De legtöbbször kiáltania sem kellett, jelnek ott volt az utcai lámpa.
Ha kivilágított, azt jelentette, teljesen mindegy ki vezet, aki a következő gólt rúgja éppen, az nyert. Aztán irány haza, fürdés, fogmosás, keddenként a Derrick felügyelő a tévében, vagy a Tetthely, utána alvás. Nem várom el a mai generációtól, hogy megértse ezeket a dolgokat, valószínűleg el sem olvassák az ilyen szösszeneteket. Fantasztikus gyerekkorunk volt, az unalom fogalma hiányzott a szótárunkból. Nem szemeteltünk, az ecetes flakont, amiben vizet vittünk le magunkkal, fel kellett vinni, hogy másnap is legyen miből innunk.
Ennünk lent a grundon meg nem volt szokás, nem is kellett volna.
Séta közben a gyerekkel megfigyeltem, hogy néznek ki manapság a pár éve átadott játszóterek, sportpályák.
A Vámbéryben, de nemrég a Gorkij… elnézést a Szabó Gyula Alapiskola oldalára is került fel pár fotó. Szomorú látvány, mintha valami veszedelem söpört volna végig, szemétkupacok, szétszaggatott védőhálók.
A kapuba is hálószaggató lövések süvíthettek, kiszakadva himbálózik a szélben, de ha ekkora „Ronaldo” vagy, a DAC-ban miért nem látlak? Édes drága kisfiam, igen te, akinek ez menő, na most figyelj! Nekünk a Kodály suli udvarán eleve nem volt háló a kapukon, beton és vas mindenütt. Ám ha a házunk mögött fociztunk, az egyik kapufa a betonfal, a másiknak megtette a levetett pulcsi. Nyáron meg valami aszfaltdarab vagy bot, esetleg az az ecetes flakon. Szóval, ha bazi nagy kapufát rúgott valamelyik cimboránk, annyi lett a víznek, tikkadtuk estig. Az én időmben a csúnya szóért is pofon járt otthon, mert szégyent hoztam vele a szüleimre!
Nem tudjátok becsülni az életet, nehéz magatokkal mit kezdeni, igaz? Vagy sok volt már az online oktatás, túlteng az energia?
Nos igen, én nem érthetem ezt, ti meg amazt, oké. Nekünk valóban nem volt sem karanténunk, sem szájmaszkunk. Lelki gondjaink sem kínoztak, pedig apámnak volt nadrágszíja. A ti apátok valószínűleg azt sem tudja mikor, kivel lógtok? Persze az akkor volt, most meg most van, egy teljesen más világ. Szabadabb és szabadszájúbb! Szó, mi szó, a füvet mi is kigyúrtuk, volt, hogy egész hónapban nem esett, addigra szinte csak a porban fociztunk. Bújócskáztunk, kidobóst játszottunk, playstation helyett gombfociztunk, télen hokiztunk. Városi gyerek vagyok, blokkos, az utcán nőttem fel, mégsem az utca nevelt.
Ha elszakadt a ruhánk, a szüleink megszidtak, amúgy is a grundra már csak az utcai levetett viseletet volt szabad hordanunk.
Ti márkás cuccokban fetrengtek, mert nem tanultátok meg mi az az érték, mi üres üvegeket gyűjtöttünk, mert azt le lehetett adni, az aprón meg Pedró „zsuvit” venni. Vagy felporszívózni a lakást és lenyírni a füvet az udvaron? Ja, hogy már tinédzserek lennének, sőt lassan nagybetűs élet vár? Átestünk ezen is mindnyájan, nem volt éppen sétagalopp. De ha mégis panaszkodni mertünk otthon, mert teszem azt a tanár adott egy körmöst, nem a tanár lett pellengérre állítva, hanem a körmös oka. Így aztán nem sok esélyünk maradt kimagyarázni, csak elismerni, hogy megérdemeltük.
Nekünk mégis volt gyerekkorunk, nektek csak jogaitok… Tisztelet a kivételnek!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben…
