Ma reggel kivételesen nem bal lábbal keltem, de a kinti nagy szél és a meddő szürkeség tett róla, hogy én is színek nélkül lássam a világot. És akkor megszólalt az ötévesem.
– Vigyünk virágot az oviba!
– Minek? – kérdeztem.
– Hát, a kislánynak, akit kedvelek.
– Kisfiam, és mit akarsz neki mondani, amikor odaadod?
– Azt, hogy szeretlek.
– De az egész ovi előtt? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, az ovi előtt is lehet – mondta teljesen természetesen.
– Ah, nem úgy értettem. Hanem úgy, hogy minden kisfiú, kislány és az óvónéni előtt?
– Igen.
Teljesen letaglózott a kis törpe határozottsága, mert a szavaiban már most olyan óriási, amekkora én sosem voltam. Kibattyogtam hát a kertbe, s abban a süvítő szélben vágtam pár szép sárga, már-már túlnyílott nárciszt és pár épp most fakadó piros tulipánt. Átkötöttem egy vékonyka vászon szalaggal, felöltöztünk és már indulhattunk is.
Persze a virágot marokra fogva az égnek tartotta, úgy meneteltünk az ovi felé, a szél majd kicsavarta a kis csokrot a kezéből, segítettünk hát neki. A többi kislány sipítozva szaladt vissza a szobába, amikor belépve az öltözőbe meglátták a kezünkben a friss virágokat.
„Hoztak neked virágot, hoztak neked virágot!” – kiáltozták a kiszemeltnek.
Majd a fiam, már átöltözve, követte őket a terem közepéig, ahol kihúzta magát és átadta a becses csokrot. Volt nagy öröm, és persze kínos feszengések is, könyökvakarás, piruló arcocskák.
Kezdődik. Mondtam magamnak. Innentől már nem lesz megállás. De valóban lesnem kell majd minden mozdulatát? Hiszen nekem is virágot szed minden adódó alkalommal. Számára ez (is) a szeretet jelképe. Miért is csodálkozom ezen?!
Virágot adott, s ezzel együtt átadta a maga világát is. Illatosan, szépen, frissen, egy üde, szeles és szürke reggelen, amikor semmi más nem fénylett olyan melegséggel, mint azok a szerelmes szivecskék abban az ovis szobában.
