Fotók: Pixabay.com
Állok a sütőajtó előtt, és bámulok befelé. A tészta még nem nagyon akar púposodni, bár ez aligha meglepő így, alig öt perc sütőben eltöltött idő után, a türelem viszont sosem volt az erős oldalam. Ez első sütéseim egyike, kicsit úgy érzem magam, mint a szűzlányok a nagy esemény előtt. Próbálok nem nagy elvárásokkal nekimenni a dolognak, ha esetleg mégsem sikerülne, mérgelődés vagy csalódás helyett jót nevessek magamon inkább, de persze azért izgulok.
Mindig is szerettem a hasamat. Nincs ebben semmi különös, a legtöbben így vagyunk vele. Anyukám, nagymamám főztjén nevelkedtem. Persze mindkettő más volt. Anyu sok mindent kipróbált, széles repertoárt alakított ki, szívét-lelkét főzte bele az ebédbe, és nagy átlagban véve gyomorbarátabb ételekkel, és csinos süteményekkel örvendeztetett meg minket. (Teszi ezt mind a mai napig.) Nagymamám pedig a hagyományos, zsírtól fénylő, kiadós kajákat rakta elénk. Nem egy kalóriaszegény diéta, de hát ki tudna ellenállni az illatozó friss kacsamájnak vagy egy jó kis vadasnak, szigorúan olajban kisütött krumplistésztával, alias „pöcökkel”? Igaz, nála a diós és mákos kifli is egy nagy vájling porcukorban fuldokolt, de ami jó, az jó.
Ilyen kényeztetés mellett sokáig nem volt bennem nagy a késztetés arra, hogy valamit én is alkossak a konyhában.
Le is adtam pár kilót mindjárt, ahogy elkerültem egyetemre, és a kollégiumban nem volt, aki főzzön rám. Egy darabig eléldegéltem a vasárnapi ebédek madárlátta (értsd: vonatrázta) maradékán, konzerv spagettiszószon és mindenféle instant förmedvényeken, hogy a menzát inkább ne is említsem. Ha pedig valami ínyencségre vágytam, volt a közelben néhány kínai büfé – abból a fajtából, aminek a kínálata köszönő viszonyban nincs az igazi kínai kajákkal, viszont cserébe üzembiztosan fogyasztható egy közép-kelet-európai egyetemista számára is.
Most mondhatnám, hogy meguntam a banánt, és lustaságomon felülkerekedve megkezdtem az ismerkedést az alapanyagokkal, de az igazság az, hogy a magam kedvéért nem kezdtem ilyesfajta kulináris kalandozásba. Hanem aztán akadt valaki, aki kedves lett a szívemnek. Sőt, azóta is az, és kezdett magam számára ciki lenni, hogy a legnagyobb specialitásom a kecsupos pirítósra operált tükörtojás. (Egyébként nem rossz az, ha gondoljátok, próbáljátok ki!)
Na, nem mintha úgy gondolnám, hogy egy nőnek a konyhában van a helye, mert szerintem annak van ott a helye, aki ott akar lenni, de azért szerettem volna örömöt okozni, ha tudok.
Úgyhogy szépen lassan, a saját fejem után menve megtanultam elkészíteni ezt-azt, és a kezdeti sikereken felbuzdulva egyre több mindent próbáltam ki.
Lassacskán kialakult, hogy mi az, amit szeretek főzni. Általában az egzotikus dolgokkal kacérkodtam: indiai, mexikói, olaszos ételekkel. A csallóközit, a magyarost úgyis megcsinálták otthon, azzal nem nagyon maceráltam. Viszont a koriander zamata, a chilli ereje, a kurkuma aranyszíne, a friss bazsalikom illata – csupa olyan dolog, amivel öröm volt nekem dolgozni.
A főzés ráadásul a kísérletezés terepe: engedi, hogy valószínűtlen dolgokat kombináljunk egymással, hogy aztán meglepő ízeket kapjunk. Engedi, hogy útközben javítgassunk az eredményen, kicsit megbolondítsuk az ételt, rögtönözzünk, és helyettesítsünk, ha a főzés alatt jövünk rá, hogy mégsincs ez meg az az összetevő raktáron.
Sokszor nemhogy kárára, hanem éppen előnyére válik a végeredménynek az improvizáció – egyszóval, a főzés művészet. Na, azt azért nem állítom, hogy én vagyok a bolognai mártás Boticellije, de azért általában jó ízzel megeszik, amit főzök, vagy legalábbis nem szokták kiköpni.
Ezzel szemben a sütemények világa sokáig nem nagyon imponált nekem. Például az esküvőkön, rendezvényeken feltálalt cukrászdai, nagyüzemben készített habos-babos izécskéktől sosem voltam elragadtatva. Jó egy éve mondjuk nem is nagyon fenyeget, hogy ilyennel kínáljon meg valaki. Ha van egy dolog, ami nem hiányzik a pandémia előtti életből, akkor az a bugyirózsaszín puncsszelet meg a bolti habcsók. Meggyőződésem, hogy az „üres kalória” szókapcsolatot pontosan ezekre találták ki. Nyilván anyukám Kinder szeletje egy teljesen más kategória, és nem csak hogy egy paragrafusban, hanem még egy oldalon sem kellene emlegetni a kettőt.
Inkább csak nagy átlagban mondom, hogy nem voltam az a kimondottan süteményes fajta. Már amíg nem lettem várandós, utána pedig szoptatós kismama. Úgy látszik, a hormonok röhögtek meg csavartak egy jót rajtam, meg az ízlésemen, és onnantól kezdve kedves lett nekem minden, amiben cukor van.
Gyakrabban látott vendég lett a konyhai szekrényben a csokoládé, amit amúgy csak fű alatt lehet enni, mikor a gyerekek már alszanak. Tudom, tudom, képmutató dög vagyok, szórom máris a hamut a fejemre, csak előbb még betolok egy kockával. Na, és már elég nagyok a gyerekek is – ha nem is a kakaóbabból készített termékekhez (végülis az gyümölcs, vagy mi, szóval nem is olyan egészségtelen, ugye? Ugye?!), de az otthoni sütikhez mindenképp.
És el is érkeztünk arra a pontra, hogy már megvan a motiváció – két csillogó szempár, illetve két nyamnyammot harsogó száj, melyhez két feneketlen bendő is tartozik. Egy életem, egy halálom, megkeresem a tepsit, veszek egy rendes konyhai mérleget, és nekiállok a piskótatésztának.
Vágás. Szóval állok a sütőajtó előtt, és bámulok befelé. Minden idegszálammal koncentrálok, ahogy a filmekben egy csapatnyi tudós meg államférfi rakétakilövéskor, csak itt a tét nem olyan magas. Végül is nem történik semmi, ha nem jön fel a tészta, legfeljebb elvacakoltam egy órát, meg némi alapanyagot – tudtam én, hogy inkább be kellett volna nyomni azt a csokit a kávé mellé. Kár a pazarlásért, meg hát milyen finom, bár ugye abban nem volna semmi érdekes. És míg mindenfélén töprengek, mégiscsak beindulnak a megfelelő kémiai folyamatok, és fél óra után egy egész pofás tepsiköltemény vakarodik ki a sütőből, aminek még az illata is ínycsiklandozó. Mielőtt prezentálom a zsűri előtt, persze még megkóstolom, szerencsére van olyan finom, mint ahogy kinéz. Nahát, mégiscsak megérte kilépni a komfortzónámból! Úgy érzem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.
