Már az óvodában is azt kérdezgették, mi leszel, ha nagy leszel. Persze mindig volt erre válasz, mégpedig nagyon határozott. Akkor is, ha ez minden héten változott. Állatorvos, pincérnő, autószerelő, traktoros, rendőr, Batman.
S ahogy az évek telnek, miközben szüleid szavai kísérnek: „lehetsz bármi”, „tanulj lelkiismeretesen”, „a tudást nem vehetik el tőled”, észrevétlenül kirajzolódik előtted egy olyan jövőkép, amit eleve elrendeltnek érzel.
Egyre kézzelfoghatóbb lesz a szakma, amit választottál, kitanulod minden fortélyát, mesterré, doktorrá válsz és szépen kúszol, mászol felfelé a ranglétrán – magadhoz azonban mégsem kerültél közelebb.
Automatikusan cselekedtél, mert egykor választanod kellett egy utat. Akkor is, ha fogalmad sem volt róla, hogy hova vezet.
A gondolkodásod akképpen rögzült, ahogy az út vezetett. Megismerted a buktatóit, az örömeit, a lehetőségeit, de legjobban mégis a határai rajzolódtak ki. Ekkor viszont már késő. Te csak ezt az utat látod, semmi mást. Kívülről fújod minden pontját, felfedezted minden titkos zugát, tökéletesen letapogattad a lehetőségeit a hosszú évek során.
Ennek az ára viszont az volt, hogy minden másra vak lettél. Mások életét is a sajátod alapján olvasod és értelmezed. S csodálkozol, ha nem érted?
A saját kérdéseidre adott válaszaidat használod kulcsként, amivel mások titkos mozgatóját megfejteni véled. Nem vagy képes megérteni, hogy a te kódkulcsod csakis a saját életedre alkalmazható. Miért nem?
Az útnak, amit már olyan jól ismersz, megvannak a szabályai, amit Te is lelkiismeretesen betartottál. (Ha nem tetted volna, semmire sem vitted volna.) Jó kisgyerek voltál. Azt gondolod, hogy minden ok és okozat függvénye, és ahogy gyerekként sem, most sem keresed a kiutakat.
Ezért inkább magadat sem teszed közszemlére, nem lelkizel, nem kérdőjelezed meg, hogy mit, miért teszel – túl bonyolult lenne. A lelkiek nem illenek bele a rendszerbe, csak további kérdéseket vetnének fel, amikre nincs kész válaszod.
Így vak maradsz mindenre, ami a szemellenződön kívül esik.
