A cikk megjelent a Klikk Out 2015/06. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Fotók: a szerző
Vida Gergely Komáromban született, gyerekkorát Nyáradon töltötte, ma is ott él feleségével, kislányával és kisfiával egy családi házban. Az alapiskolát Nyáradon kezdte, majd Csilizradványon fejezte be. Érettségit a Dunaszerdahelyi Magyar Tannyelvű Gimnáziumban tett, majd tanár lett. A pályaválasztásról, a filmekről és természetesen irodalmi pályájáról kérdeztem őt.
Az alapiskola elvégzése után a gimnáziumba jelentkeztél. Akkor már tudtad, hogy később a tanári pályát választod?
A továbbtanulás gondolata már megfogalmazódott bennem, de akkortájt még nem gondoltam a pedagógusi pályára, csak valamikor a harmadikban dőlt el száz százalékig. Egyébként amikor másodikos voltam, jött a rendszerváltás, és minden megváltozott. Akkoriban kezdtem komolyabban gondolkodni az irodalomról. Nem biztos, hogy ennek valami köze lenne a rendszerváltáshoz, csak mondom.
Diákként hogyan éltétek meg a novemberi eseményeket?
Voltak elég vicces események, pl. mi, diákok kivonultunk a gimi folyosóira, volt vagy tíz pontunk. Követeltük, hogy főzzenek jobban a konyhán. Lehajtott fejjel álltam a tömeg mögött, mert már akkor is ironikusnak gondoltam ezt az egészet, visszatekintve még inkább. És nem is jártam ebédre.
Lezajlott a rendszerváltás, tüntetés a konyhai ételek minőségének javulásáért, majd az utolsó két év és érettségi. Jött az egyetem, ahol számodra az, hogy magyart fogsz tanulni, szinte biztos volt. Hogy jött mellé a másik szakod, az esztétika?
Mindig is humán beállítottságú voltam, a pszichológia, illetve az esztétika jöttek számításba. Nyitrára sikeresen felvételiztem magyar–pszichológiára, mégis Pozsonyba mentem végül, ahol magyar–esztétika szakon szereztem oklevelet. Talán az esztétika volt az, amire jobban vágytam, meg hát a pozsonyi kulturális élet is vonzott.
Azt tudjuk, hogy magyarosból Dunát lehet rekeszteni. De az esztétika mint tantárgy előfordul még a középiskolai tantervben?
Előfordul, de különböző neveken fut szerintem, ezeket a tárgyakat esztétika szakosoknak kéne tanítani. A mi sulinkban is van „kultúrtörténet”, vagy „művészet és kultúra”. Szerintem a gimikben is hasonló nevű tantárgy fut.
Lehetséges, de például nálatok, a szakközépiskolában, kik tanulják ezt? Az autószerelők?
Nem, de érdekes kérdés, mert a hajkozmetikusok. Tehát olyan fodrásznők, akik kétéves felépítményin tanulnak.
Na, de kicsit térjünk vissza az egyetemhez, illetve a befejezéséhez. Az oklevél megszerzése után azonnal tanítani kezdtél?
Tanítottam egy évet, majd Budapestre mentem PhD-képzésre. Három évvel később jöttem vissza, befejeztem a disszertációm, miközben újra dolgozni kezdtem, de először csak részmunkaidőben. Volt olyan időszak, amikor 4-5 helyre is jártam tanítani. Egyébként nagyon szép szakasza volt ez az életemnek.
Annak idején tanítottál olyan tantárgyakat, amihez nem volt képesítésed…
Így van… a lányiskolában, amely ma már, ha jól tudom, nem is létezik, történelmet tanítottam. Ugyanakkor nem volt ez kunszt, mert a történelmet az ember azért el tudja magyarázni, meg némi köze van is a választott szakjaimhoz. Az esztétika szakom okán viszont tanítottam például fodrásznőknek szakrajzot is…
Tehát frizurákat rajzoltatok?
Igen, ez egy szaktantárgy volt, illetve máig van ilyen, és tényleg, frizuratípusokat kellett rajzolni a gyerekeknek, keretezett rajzlapra, gyakoroltuk az arcformákat, és hasonlókat csináltunk. Rajzolni persze nem tudok.
Már több mint tíz éve a Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskolában tanítasz. Itt milyen tantárgyakat tanítottál az eltelt évtized alatt?
Itt is tanítottam mindenfélét a magyaron kívül… Azt azonban elmondhatom, hogy vittem egy időben filmkört, de sajnos mára valahogy kifulladt.
Volt egy jó kis csoportom, mondjuk úgy, összeverődött a másként gondolkodóknak egy kis köröcskéje, és Hitchcocktól Cronenbergig néztünk nagyszerű dolgokat, s jókat dumáltunk a vetítések után.
Hogyan és mikor jött nálad ez a filmhez való vonzódás?
Egy műsorral kezdődött az egész. Gimis koromban ment az ORF-ről Dieter Moornak a Kunst-Stücke című műsora. Azt kezdtem el nézni, igaz, nem tudtam németül, de megragadott az a fajta kultúra, ami onnan jött. Művészfilmek, rövidfilmek, kortárs művészetek, riportok – nagyjából minden jelen volt. Például az első Greenaway-filmjeimet itt láttam (Peter Greenaway filmrendező, a brit független film nagy hatású alakja — a szerk. megjegyzése). Tehát ekkor kezdődött a komolyabb érdeklődés a filmművészet iránt, úgy 16 évesen.
Tehát te nem a lányokkal, inkább a filmekkel foglalkoztál.
Nem hülyeség, amit mondasz, mert ugye a kortársaim elkezdtek bálokba járni, és én sokszor nem tudtam, mit is keresek ott. Gyakran előfordult, hogy elkísértem a többieket, majd fogtam magam, és hazamentem. Viszont a másik dolog, jut eszembe: vicces, de a szocializmusban délután háromtól lehetett Menzel- és Chytilová-filmeket nézni. Mindezek mellett egy Fellini-sorozat ugrik be abból az időből.
Ezek mind komoly alkotások komoly rendezőktől. A hollywoodi filmeket nem is szereted, nem is nézed?
Érdekes, hogy a zsánerfilmek, a hollywoodi filmek iránti érdeklődés későbbi. De azért a popfilmekhez való viszonyom is megalapozódott, olyan kitüntetett alkalmaknak köszönhetően, mint például az egyik karácsonykor vetített Csillagok háborúja, ami akkor nem volt semmi. Érdekes, hogy csak egy-két ilyen típusú filmre emlékszem, hogy láttam volna.
Ha jelenetekre kérdezel, akkor inkább a Szigorúan ellenőrzött vonatokból, amelyben rápecsételnek a csaj seggére. Ezt délután négykor meg lehetett nézni.
Ja, ami még fontos és tömegfilm, az a Terminátor, de alámondásos VHS-en. Ez volt még egy olyan dolog, amikor egy másik világ nyílt ki számomra, aztán egy jó ideig igazából nem foglalkoztam különösen zsánerfilmekkel. De mára már igazi fogyasztóvá váltam.
Ha már filmek, nem hagyható ki a kérdés, hogy van-e kedvenc filmed?
Olyan filmet tudok mondani, amit valamikor a kedvenc filmemnek gondoltam. Ez David Lynchtől az Útvesztőben. Sokáig ezt a filmet szoktam megnevezni, ha ilyen típusú kérdéseket tettek fel. Amúgy nem tudom, van-e kedvencem. A frissek közül hirtelenjében az új Mad Max talán ilyen, egy ideig.
Most pedig egy nagyon cseles mozdulattal vezessük át ez egész beszélgetést az irodalomra, ugyanis a verseidben gyakran felbukkannak filmes motívumok, sőt, olyan önálló köteted is van, amelyik konkrétan filmekkel foglalkozik. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején, az 1999-ben, a Nap Kiadó gondozásában megjelent első köteteddel, a Tinta-palintával, amire te magad mondtad, hogy elhibázott volt.
Igen, és ezt ma is így látom. Hibának gondolom a könyvkiadást abban az értelemben, hogy akkor egy előkészítetlen talajra érkeztem. Néhány publikációm volt addig csak folyóiratokban, és maga a könyv is, mint fizikai tárgy, csalódást okozott. Inkább visszavetett, mint előrelendített volna. A véletlenek összejátszása volt a kiadás.
Édesapám mutatta Barak Lacinak az Irodalmi Szemlében megjelent verseimet, és erre ő rábökött, hogy ezeket meg lehetne jelentetni könyvben, én pedig nem bírtam ellenállni a kísértésnek.
Van a kötetben három-négy darab, amit a mai napig vállalok. Azt azért ehhez hozzá kell tenni, hogy a versek nagy része 20 éves korom előtt íródott, csak hát későn jelentek meg.
A második köteted, a Sülttel hátrafelé megjelenésekor majdnem az elsőköteteseknek járó Madách Posonium-díjat kaptál, de mégsem…
Tőzsér Árpád említette később egy beszélgetés során, hogy szóba jött a nevem a legjobb elsőkönyvesek közt, csak aztán kiderült, hogy ez már egy második. Szóval, ennyire ismerték az elsőt… Aztán Madách Nívó-díjat kaptam, de ez persze egy másik bizottság…
Aztán 2006-ban jött a Rokokó karaoke, amiért Forbáth Imre-díjat kaptál…
…és erre megkaptam a Madách-díjat, illetve a Posonium-különdíjat is.
A költészet mellett 2009-ben megjelenik Babits-olvasatok című tanulmányköteted. A diplomamunkádban és a doktori disszertációdban is Babitscsal foglalkoztál. Honnan ez a Babits-imádat?
Már gimis koromban is vonzódtam a filozofálás kérdésköréhez. Egyetemistaként viszont azzal szembesültem, hogy Babits mint filozófus-költő számomra teljesen ismeretlen. Megvolt az a néhány klisé, amit róla tanultunk, de ennyi. Aztán elindultam ezen a filozófiai vonalon. Később úgy éreztem, hogy kialakult egy gondolatkör Babits költészetéről, amit a doktoriban is folytatni érdemes.
Aztán jött a horroros mániád, amit versekbe is öntöttél, így jelent meg a Horror klasszikusok című köteted 2010-ben.
Egyrészt elkezdtem szembenézni akkortájt valamiféle gyerekkori maradványaimmal, másrészt rájöttem, hogy a filmkultúrából nem ismerek egy-két fontos területet, ilyen volt a horror is.
Azt kutattam, mit lehet kezdeni a horrorélménnyel versben. Nem is annyira a film nyelvezetét, hanem inkább a horrorfilmek miliőjét vagy klisérendszerét próbáltam beemelni.
Azt pedig, hogy mégis mennyire sikerült adaptálni a film mint médium nyelvét, nem tudom, a kritikusok egy része szerint sikerült…
Tavaly pedig napvilágot látott Demóverzió című versesköteted, amiért idén már másodszor vehetted át a Forbáth-díjat. Milyen versek kaptak ebben a kötetben helyet?
Ez az emlékezés és a gyerekkor könyve.
Pedig nem vagy te öreg…
…de valamilyen oknál fogva, talán pszichés beállítottság, szükségét éreztem annak, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzam.
A demóverzió egy, mondjuk, próbaverzió, nem az igazi, a gyermekkort is mindig valami demóverzióban, „valami szar minőségben kapjuk meg mindig” (idézet a kötetből – a szerk.). Nem is lehet másként.
A Demóverzió után hogyan tovább?
Mivel ebben a kötetben eléggé visszamentem az időben, úgy érzem, hogy meg kell egy kicsit újulnom, és a következő időszakban olvasni fogok, mindemellett pedig még többet olvasni.
