Május első vasárnapján, hagyományosan az édesanyákat ünnepeljük. Emlékszem, hogy óvodásként, kisiskolásként ilyenkor én is ünneplőbe öltöztem, hogy virággal, dallal, verssel, kézzel készített ajándékkal köszöntsem anyukámat. Harminc éves lettem közben, de lényegében csak a forma változott azóta, a tartalom nem. Ez a nap ugyanis, értük és róluk szól, pandémia ide vagy oda.
Ezen a jeles napon, kivételesen a kisebb virágboltok is nyitva tartanak vasárnap. A városközpontban lévő üzlet az egyik kedvencem, itt mindig három néni sürgölődik, akik hihetetlen sebességgel, hatékonyan, de mégis kedvesen szolgálják ki a betérő vásárlókat. A boltban most némi tolongás figyelhető meg, néhányan a megrendelésükre várnak, mások a vágott és cserepes virágok között válogatnak. Legfeljebb nyolc fő tartózkodhat a helyiségben, kézfertőtlenítők hada fogad a bejáratnál, fennakadás nélkül zajlanak az események.
Mosoly van a maszkok mögött, senki sem ideges. Mindannyian tudjuk, miért vagyunk itt, kit akarunk ma meglepni és miért.
Egy fiatal srác van előttem a sorban, láthatóan nem túl gyakori vendég itt. A kész csokrok száma reggel óta megcsappant a padlóra helyezett vázákban, hiába, nemsoká dél van, ebédre sietnek oly sokan. Az egyik virágkötő a legszebb szálakat húzkodja ki a hosszú vázákból, hogy azokat csinos bokrétába rendezve elégítse ki a határozatlan vevő igényét. Rózsa, frézia, orchidea kerül az eklektikus válogatásba, a végeredmény üdítően vidám. Sárga papírt tekernek a kompozíció köré.
Nekem egy különleges, tányéros szirmú hortenzia köti le a figyelmemet, sose láttam még ilyen szép, kék-fehér csíkos változatot belőle. Ez lesz az, ezt akarom!
Ahogy a kasszánál sorakozom, eszembe jut, hogy milyen nehéz év lehetett ez, a most is készséges és csevegős virágkötőknek. És hogy mennyire nehéz ma támogató nőnek, feleségnek, anyának, nagymamának lenni. Nehéz a lelket tartani a szétszakított családokban, nehéz a „home office“ mellett, gyerekeket hajkurászni, bevásárlást, postát elintézni. Teljesíteni minden fronton, nem idegösszeomlást kapni. Türelmesnek maradni. Biztosan nehéz várandósnak is lenni. Aggódni egy leendő életért, neki a legjobbat akarni. Szájmaszkban átélni a legszebb, első, közös pillanatokat az újszülöttel, vidámnak, kreatívnak, optimistának maradni, egy évnyi bezártság után.
Az út menti vadcseresznyerákról rózsaszín szirmok hullanak záporszerűen, ahogy kezemben az immár megszerzett hortenziákkal anyuhoz igyekszem. (Annyira idilli a kép, hogy bármelyik filmkészítő megirigyelhetné.)
Egy csokor virág, igazán nem nagy dolog. Egy csokor kedvesség, remény, hála. Hála nekik azért, hogy a legnehezebb pillanatokban sem hagynak csüggedni minket, hogy rendben- és összetartják azt, ami a zűrzavaros világban, széthullani látszik.
A házak előtt felpattannak a kocsiajtók, felnőttek és gyerekek másznak ki a járművekből vegyesen, nyitják a csomagtartót, előkerülnek a cserepes növények, rizspapírba, celofánba csavart virágköltemények. A kicsik kezébe pár szál tulipán kerül, megsimítják az utazásban meggyűrődött ruhácskákat, irány felfelé. Össze van hangolva az egész, mint egy szimfónia.
Végre én is megérkezem, betoppanok a virággal, megköszöni, meghatódik, egymáson csüggeszkedünk. Arany pillanatok közepette álmélkodik a virágok szépségén, olyan vázát keres, amiben még jobban érvényesülnek. Egy csokor virág, nekünk nem olyan nagy dolog. De nekik, tényleg a világot jelenti.