Kisebbségi létünk gyakran furcsa kettősség elé állít minket életünk szinte minden szakaszában. Először talán az iskolaválasztáskor. Ekkor még szüleink választanak helyettünk, aszerint, mit vélnek jobbnak, hogy érvényesülni tudjunk a későbbiekben. De vegyünk például egy sportolót, aki teljesítményével kimagaslik a többiek közül, majd meghívót kap a válogatottba. Ugye, ismerős dilemma, magyarként itt, a Felvidéken.
Nem kívánok viszályt kelteni ezzel az írással, egyáltalán nem ez a célom! Elgondolkodtatni a témáról annál inkább, de azt is tudom, egyeseknek más jut majd eszébe róla. Hogy „ettől még nem lesz olcsóbb a kenyér”? Valóban nem lesz… Hogy anyanyelvünken tölthessünk ki valamit a hivatalban? – nyilván ettől sem lesz olcsóbb. Mindez csupán egyfajta plusz, hogy számítunk, hogy megbecsülnek.
Életünk egyes szakaszait említettem az imént, pedig az elmúlást is kellett volna.
Minap a város Fő utcáján sétáltunk, és egy olyan dolog ütött szeget a fejemben, ami szintén ahhoz a bizonyos furcsa kettősséghez köthető.
Ha megengedik, most megosztanám Önökkel is, talán nem hiábavaló. Sőt, éppen időszerű, hiszen május 8-án emlékezünk minden évben arra, hogy Európában véget ért a II. világháború. Nagyapám sokat mesélt róla, a Magyar Királyi Honvédségnél szolgált a fronton. Megsebesült, volt hadifogságban is, gyerekként élvezettel hallgattam a történeteit. Egy ponton viszont mindig kitérő választ adott: Papa, lőttél le ellenséges katonát? – kérdeztem, de csak annyit válaszolt, hogy ha nem kellett, nem használta a puskáját. Repeszgránátok okozta forradásokkal volt tele a teste.
A dunaszerdahelyi világháborús emlékművet minden évben megkoszorúzzák ilyen tájban, májusban.
Nagy János szobrászművész alkotása helyén állt egykor, a magyar időkben az Ereklyés Országzászló.
A mostani emlékművet elesett katonák jelképes síremlékei ölelik körbe, rajtuk nevek, azok nevei, akik sosem tértek haza.
Maga az emlékmű anno félelmetesen hatott rám, olyan, mintha egy nagy óriást széttépett volna a taposóakna, és teste darabokban hever a földön. Felette két oldalt a szlovák és az Európai Unió lobogója. És itt jön a kérdés:
Mivel az elesett katonák a Magyar Királyság honvédei voltak, miért nem illeti meg őket a magyar nemzeti lobogó (is)?
A második bécsi döntés után, 1938. november 2-tól egészen a II. világháború végéig egyes felvidéki területek ismét az Anyaországhoz tartoztak. Jogilag csupán az 1947. február 10-én aláírt, a háborút lezáró párizsi békeszerződés változtatott ezen a tényen.
A Felvidéken tudomásom szerint másutt is vannak jelképes vagy tényleges II. világháborús síremlékek, illetve emlékművek, kérdésem akár precedens értékű is lehetne. Mindezt persze a legmélyebb tiszteletem mellett, azok iránt, akik az életüket adták a hazájukért. Tudom, hogy megy az, ha valaki katona: parancsot teljesít. Megtagadása egyelő a hadbírósággal.
Szóval ők a magyar nemzeti lobogóra és a haza védelmére esküdtek fel.
Sejtésem sincs, miképpen van oldva a jogrendben, ha valaki egy adott ország katonája volt, de később átrajzolták feje felett a határokat. Az elmúlt rendszer eléggé mostohán bánt az ilyen dolgokkal, tabutéma volt, ki is törlődött a köztudatból. Én csak hangosan gondolkodtam, mert ezt amolyan becsületbeli ügynek tartom. Később persze nagyapámnak is csehszlovák katonakönyve lett, amibe bejegyezték, hogy magyar katonaként itt és itt teljesített szolgálatot. Túlélő volt, az én hősöm, a Rózsaliget Géza bácsija…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
