A cikk megjelent a Klikk Out 2016/06. számában.
A cikk némely részletei már nem aktuálisak, hiszen szerzője azóta háromszoros anyuka, de az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából nem módosítottunk rajta.
Így indult lapunk hasábjain 5 évvel ezelőtt a
Baba-mama rovat.
Életünk jelentős részében tankönyveket lapozunk, teszteket oldunk, kutatásokat elemzünk, majd utána dolgozatot és felmérőt írunk, felelünk, tesztet töltünk ki, tanúsítványt, bizonyítványt és diplomát szerzünk. Mégis, amikor életünk legnagyobb feladata előtt állunk, nincs egyetlen egy tutibiztos tankönyv vagy enciklopédia sem, amiből az ember vizsgát tehetne, s hozzá igazolványt adnának: Igen, ő megcsinálta, sikeres szülővé vált! Nincs használati utasítás, nem adnak a szülés mellé bizonyítványt, nem mondja senki az első ultrahangon: „ akkor ma átvesszük, hogy miért sírnak a babák, a következő órán röpdolgozat. „ Marad tehát a kísérlet-tévedés mechanizmusa és a jó öreg intuíció. A változás adott, az önismereti út megkezdődik. Olyan, mint egy pszichológiai kísérlet, amikor két vagy több teljesen idegen embert összezárnak és figyelik, vajon mi sül ki az új szituációból (a pálya nehezített, hiszen a résztvevők közül min. egy beszélni sem tud és 0-24h figyelmet igényel).
Soha olyan sokat nem tanultam magamról, mint ez alatt a 8 hónap alatt, amióta anya vagyok. Tudom például, hogy egész pihentetően tudok aludni ülve és hogy hajnali fél6-tól is van élet (régen meg voltam róla győződve, hogy 10 óra előtt csak a pékek vannak fent) és hogy a hideg kávét is szeretem.
Megtanultam, hogy más igénye és akarata fontosabb, mint az enyém. Sőt, a legfontosabb! (Tegye fel a kezét, aki látott már éhes vagy álmos kisgyereket!) Igaz, kicsit nehéz lenyelnem, hogy a másvalaki, ebben az esetben egy olyan kis lény, aki pelenkát hord és nem tud egyetlen egy értelmes szót sem kiejteni…
Az állandó, és mondjuk ki őszintén, néha monoton körforgásban nehéz visszatalálni az elhanyagolt énidőhöz, s ha sikerül is, lesz valaki, aki éles hangon adja a tudtomra, hogy őt aztán nem érdekli, hogy hónapok óta nem láttam teljes egészében egy filmet vagy hogy a vasalatlan ruhakupacból katonai sátrat lehetne építeni, mert itt és most szüksége van rám, a közelségemre, az ölelésemre. Ijesztő és mégis természetes érzés, olyan, amelyekről a kismamakönyvek mélyen hallgatnak.
Ha egy lap hasábjain új rovat indul, illő lenne bemutatni, hogy miről, kiről is fog szólni. Ami biztos, hogy babákról és szülőkről íródik majd, nemcsak szülőknek. Nyomokban iróniát, öniróniát és szarkazmust tartalmazhat, odacsapva az illúzióknak. Nem fogom megmondani a tutit, mert még jómagam sem tudom, nincs birtokomban a „A sikeres szülővé válás kis gyűjteménye“ sem.
Vészesen piros lesz, majd néha vidáman sárga és olykor fekete, sötét és borongós, színes és változó, mint a szivárvány, felemelő és hullámzó, mint a szülői szerep, cseppet sem rózsaszín.
