A kapusokról keveset beszélünk, ha mégis, akkor tőmondatokban, felszínesen, pedig ez a gyakorlatilag rejtett világ a foci egyik mozgatója. Martin Raškával, a DAC 1904 kapusedzőjével próbáltunk sok mindent feltárni ebből a csodás témából. A beszélgetést teljes terjedelmében közöljük magyar nyelven, valamint podcast formájában szlovákul és csehül.
Riporter: Poór Tibor
Fordítás: Németh András
Fotók, podcast elkészítése: Szabó Péter Pál
Üdvözlöm a Klikkout magazin olvasóit és a podcast hallgatóit. Egy olyan vendéget köszönthetek, akinek személy szerint nagyon örülök: az egykori kiváló kapust, Martin Raškát, aki jelenleg a DAC kapusedzőjeként dolgozik. Martin, ismét Dunaszerdahelyen?
Köszönöm az üdvözlést, és köszöntöm az olvasókat. El kell mondanom, hogy rendkívül gyorsan történt az egész, de nagyon örülök annak, hogy visszatérhettem az általam jól ismert klubba és folytathatom a srácokkal a már megkezdett munkát. Bízom benne, hogy legalább olyan jó lesz az együttműködés, mint a múltban, és képesek leszünk hozni ugyanazt a teljesítményt, mint az előző ittlétem alatt. Remélhetőleg a srácok olyan szinten fognak fejlődni a kapuban, hogy mindenki elégedett lesz velük és a munkámmal.
Ahogyan azt neked is elmondtam, nem szeretném, ha ez a mostani interjú az elmúlt hetek, hónapok értékeléséről szóljon. Inkább szeretnénk megismerni egyrészt a kapusfilozófiádat, másrészt pedig elbeszélgetni a kapusmesterséget körülölelő, egyfajta misztikus és mágikus világról, amelyet sok ember nem ismer. Sőt, sok edző számára is ez egyfajta felderítetlen terület, amit nem ismernek közelebbről. A kapusokról általában azt tartják, hogy nem normálisak és hogy csak az áll be a kapuba, aki csődöt mondott mezőnyjátékosként. Szerinted az igaz, vagy szeretnéd megcáfolni ezt a klisét?
Egyetértek veled abban, hogy ezek a mondatok egész életemen át elkísérnek. Nálunk, Csehországban ezt még annyival egészítik ki, hogy a balszélsők és a kapusok a legnagyobb bolondok. Személy szerint nem gondolom, hogy a kapus bármiben különbözne a többi játékostól a mezőnyben, de természetesen az, hogy valaki beáll a kapuba és igyekszik megakadályozni a labdarúgás lényegét, a gólt, már egyfajta ellentmondást szül. Ez arról is árulkodhat, hogy a kapusok kicsit más beállítottságúak, mint a mezőnyjátékosok.
Az általad említett mondat akár igaz is lehet, de a kapusposzt annyira különleges és pszichikai szempontból megterhelő – főleg a csúcsszintű labdarúgásban -, hogy a hálóőrökre sokkal nagyobb nyomás nehezedik. Ez valamilyen szinten a pszichikára is hatással van.
Ahogyan a társadalom fejlődése haladt a korral, a kapusposzt is robbanásszerűen fejlődött, változott az elmúlt húsz évben. Ezalatt nemcsak a lábbal való játékot és a hasonló dolgokat értem, hanem azt is, hogy a növekvő nyomásnak köszönhetően a kapusok személyisége is erősebbé vált, mint a múltban.
Pont emiatt lesz érdekes összehasonlítani a korszakot, amikor még aktívan védtél, és a mostanit, amikor kapusedzőként segíted a hálóőrök munkáját. Átvesszük, hogyan zajlott nálad a mérkőzésre való felkészülés mondjuk hétfőtől péntekig, és maga a meccsnap is. Kezdjük a felkészüléssel.
Ahogy már elmondtam, a világ fejlődik és vele együtt a kapusedzői poszt is. Amikor még aktívan védtem, akkor természetesen nem voltak meg azok a lehetőségek, mint most.Ha harminc évet visszamegyek az időben, akkor azt látom, hogy egy kapusedző luxuscikknek számított a gyakorlásokon.
Amikor az idősebb ifik kategóriájában a Vítkovice együttesében futballoztam, amely a csehszlovák korosztályos bajnokság egyik élcsapata volt, hetente legfeljebb kétszer találkoztunk kapusedzővel. El sem tudtam képzelni, hogy valaki napi szinten foglalkozzon velem.
Természetesen akkoriban még nem léteztek videófelvételek, elképzelhetetlen volt például az edzések elemzése, ezáltal nem lehetett felkészülni a soron következő ellenfélből sem. Óriási különbség van ezen a téren és azon is, hogy manapság mennyi információt, segítséget kapnak a kapusok. Akkoriban mi általában együtt edzettünk a mezőnyjátékosokkal és csak akkor csináltunk különféle kapusgyakorlatokat, amikor a csapatnak nem volt ránk szüksége.
Néha dzsúdómeccseket vívtunk a cserekapusokkal, még 15-16 éves korunkban. Aztán hetente egy-két alkalommal megjelent a kapusedző. A találkozók előtt az edző kihirdette a kezdőcsapatot, mi pedig egymás között bemelegítettünk. Az egy teljesen más időszak volt, mint a mostani.
Nyugodt embernek ismerlek, így valószínűleg nem voltál az a típusú kapus, aki reggel gyomorideggel ébredt, viszont manapság sok ilyen van. A mérkőzést megelőző nap komoly megterhelést jelent a pszichikára. Milyen szokásaid voltak, hogy egy kicsit ellazulj a mérkőzések előtt?
Mindegyik kapusnak más a személyisége. Van, aki ideges, és van, aki kevésbé. Nem akarom azt mondani, hogy én egyáltalán nem voltam ideges, de talán a nyugodtabb kategóriába tartoztam. Például Petr Čech minden meccs előtt ideges volt, és ez egyfajta éber, készenléti állapotban tartja az embert.
Szerintem nem rossz, ha valaki ideges a találkozók előtt. A kezdő sípszótól úgyis megszűnik ez az állapot, már csak a meccsre kell összpontosítani. Ifikoromban teljesen természetesen viselkedtem a mérkőzések előtt, viszont amikor bekerültem a profi labdarúgás világába, nálam is jelentkezett az idegesség.
Szerencsém volt abban a tekintetben, hogy olyan vezetőedzőkkel dolgoztam, akik egy rosszabbul sikerült összecsapás után is a bizalmukról biztosítottak.
Meg kell említenem az édesapámat is, aki bár nem futballozott soha, mindig kilátogatott a mérkőzéseimre. Tudtam, hogy ő mindig mindenben támogatni fog, és ha kevesebb néző volt kint a meccsen és kiszúrtam őt a lelátón, valahogy az idegesség is elillant. Viszont a mai labdarúgásban sokkal több pénz forog, sokkal nagyobb médiafigyelmet kap, a játékosok nagyobb nyomásnak vannak kitéve. Régebben könnyebb volt a dolgunk ebből a szempontból, de azt gondolom, hogy egy kis mérkőzés előtti idegesség segíthet a jobb teljesítmény elérésében.
Hogyan élted meg az összecsapásokat a kapuból, amely a te kis világodat jelentette? Sok olyan világszintű hálóőrt ismerünk, aki lényegében eksztázisba került a kapufák világa között. Te milyen típus voltál?
A kollégákkal sokat beszélgettünk erről és mindegyikünknek az a véleménye, hogy nagyon fontos a meccs kezdete. Ha az első lövést sikerül hárítani, akkor az embernek olyan érzése támad, hogy ez a meccs jól fog elsülni. Ez általában minden területen igaz.
Ha a találkozó elején sikerül egy védést, egy passzt vagy egy szituációt jól megoldani, akkor általában az egész mérkőzés jól telt. Viszont, ha hamar gólt kapott az ember vagy olyat hibázott, amiből gól született, akkor mindig nehezebb volt visszajönni. Ebből kifolyólag mindig igyekeztem összpontosítani a meccsek elejére.
Egy további dolgot sikerült megtanulnom a már említett Petr Čechtől, aki nemcsak, hogy technikás kapus, de nagyon erős volt fejben. Így neki voltak olyan elképzelései, amelyekkel teljesen azonosulni tudtam. Megtanultam tőle szakaszokra osztani az összecsapásokat, tehát nem a kilencvenedik percig terveztem, hanem az elsőtől a tizedikig, majd a huszadikig, és így tovább.
Ezeket az intervallumokat pedig megpróbáltam kapott gól nélkül lehozni. Ezzel olyan érzésem támadt, hogy a meccs annyira gyorsan lepörgött, mintha nem is tartott volna kilencven percig. Természetesen az is közrejátszik, hogy mennyi dolga van az embernek és hogy milyen a mérkőzés menete, de ez egy elég nagy segítség volt számomra. Azt gondolom, ha egy kapus manapság képes kilencven-kilencvenöt percen keresztül összpontosítani, akkor az egy minőségi mérőfokot jelent.
A mai hálóőröknek remek a technikájuk és a védési stílusuk, de azt gondolom, hogy az igazán jó kapusok képesek az egész meccs folyamán fenntartani a koncentrációt akkor is, ha hibáztak, és képesek ezen túl is lendülni. Ezt a gondolatot igyekszem belenevelni az itteni kapusokba is, hogy nekik akkor is koncentráltnak kell maradniuk, ha akár ő, vagy a csapattársak hibáztak.
Ez nagyon fontos ahhoz, hogy valakiből jó kapus váljék. Megeshet, hogy a csapat 5:0-ra vezet, a kapus pedig emiatt nem összpontosít már annyira, és a 92. percben kap egy gólt, holott szerette volna nullára lehozni az összecsapást. A kapusok egy kicsit különlegesek ebben is, hogy ők ezeket a számokat nézik és szeretnének minél több kapott gól nélküli találkozót abszolválni.
Az ember azt gondolná, hogy a kapusoknál ugyanúgy mennek a dolgok, mint a mezőnyjátékosoknál: ha nyertünk, akkor örülünk, ha nem, akkor meg szomorkodunk. Viszont egy kapus nem lehet felhőtlenül boldog akkor sem, ha győzött a csapat, ő viszont kapott két elkerülhető gólt. Sokan nem is értik, hogy egy győztes meccs után miért lehet szomorú egy kapus. Az egy automatikus folyamat, vagy lehet ellene tenni valamit?
A személyes véleményem az, hogy ezt nem lehet kiküszöbölni. A feleségem, akivel nagyjából tizennyolc éves korom óta vagyunk együtt és sok meccsemen kint volt, sem érti, pedig ő is egykori sportoló, nálunk pedig otthon is szinte minden a futballról szól. Amikor mondjuk egy 5:1-re megnyert meccs után hazamentem és arra számított volna, hogy boldog leszek, azt látta, hogy csendes vagyok és gondolkodom. Az edzői pályafutásomban ugyanez van. Nem értette meg, min kesergek. Azért vagyok kapus, hogy megakadályozzam a gólokat. Ilyenek vagyunk.
Ugyanaz, amikor mondjuk 4:2-re győz az együttes. A siker három pontot ér, a kapus viszont kapott két gólt. A média világszerte az alapján ítéli meg a kapusokat, hogy hány gólnélküli meccset képesek lehozni. Csak kevesen emlékeznének arra, hogy egy kapus ötöt védett a meccsen, de a nulla a szezon végéig szerepelni fog a statisztikákban. Ebben is különlegesek a kapusok. Mi a nullákat gyűjtjük, a csatárok meg a gólokat. Egy hálóőr számára talán az 1:0-ás győzelem a legideálisabb eredmény.
A kispadon általában egy vagy két cserekapus ül, így legfeljebb hárman húzzák végig a szezont. Számomra azok, akik az egész idényben segítik a kezdőkapust és ki is bírják ezt, legalább akkora hősök, mint az egyes számú. Vannak olyanok is, akik nem érzik magukat jól attól, ha a kezdőkapusnak jól megy a védés, mert ők is be akarnak kerülni a kezdőcsapatba. Ezért jó rátalálni egy olyan párosra, akik között harmónia uralkodik. Találkoztál ilyennel a pályafutásod során?
Ami a kezdőkapus posztját illeti, az mindig egy küzdelem két-három ember között. Ebből a szempontból egészen szerencsésnek mondhatom magam, hiszen általában nagyon jó színvonalon voltunk képesek együttműködni a kapuskollégákkal. Ezért is mondogatom mindig a cserekapusoknak, hogy bánjanak úgy az egyes számú hálóőrrel, ahogy azt fordított esetben tőle is elvárnák. Soha nem lehet tudni, mi történik, jöhet egy sérülés vagy formahanyatlás.
Én sem voltam mindig kezdő. Voltam második, harmadik, sőt negyedik számú is, aztán beküzdöttem magam a kezdőcsapatba. Azt gondolom, ha valaki fel van készülve arra, hogy megkapja a lehetőséget, akkor képes is lesz azzal élni. Másrészt viszont neked is támogatnod kell a társadat.
Ha mondjuk, a bemelegítés során mindenhova rúgod neki a labdát, ő pedig nem éri azokat el, akkor, ha fordul a kocka, ő is olyanokat fog neked rugdosni. Ezért gondolom azt, hogy fontos a kapusok közötti kapcsolat, amelynek nem kell barátinak lennie, hiszen mégiscsak ellenfelek, de mindenképpen legyenek egymáshoz korrektek.
Nekem szerencsém volt e téren, és a jelenlegi kapusok kiválasztásánál ez egy komoly szempont számomra. Azt akarom, hogy a kapusok megküzdjenek a helyükért, de ugyanakkor azt is el kell tudniuk fogadni, ha ez nem így lesz. Sajnos így van ez, akadhat olyan is, aki az egész pályafutását a cserepadon tölti. A kapusoknak támogatniuk kell egymást. Hoznék egy olyan példát is, amikor a csapat 0:1-es vereséget szenved, a kezdőkapus pedig remekül véd. A cserepadon ülő hálóőrnek ez duplán jelent rosszat: nem lesz prémium, és a kapuba se kerül be az egyes számú jó teljesítménye miatt. Az összhangnak azonban meg kell lennie.
Több sztársportolónál is láthattuk, hogy a pályafutásuk végeztével rosszra fordult a sorsuk. Nem lehet könnyű egyik napról a másikra az adrenalinnal teli világból átlépni egy nyugodtabba, hiszen az ember olyankor ürességet érez. Neked hogy sikerült átvészelni ezt az időszakot?
A pályafutásomat az akkor a második vonalban szereplő Nagymihályban fejeztem be, akik fel akartak jutni az első ligába. Akkoriban, 37 évesen nem igazán gondolkodtam az edzői pályán. Az UEFA B licenszét már aktív játékosként megszereztem Nagyszombatban, de nem volt cél az edzői pálya.
Elkezdtem kapustáborokat szervezni gyerekeknek az egyik kollégámmal, és nagyon élveztem a dolgot. A gyerekektől és a szülőktől is jó visszajelzéseket kaptam, és azt gondoltam, hogy ez egy új út lehet számomra, de nem terveztem előre.
Akkoriban Nagymihályban már a szezon felénél beláttuk, hogy nem fogunk tudni feljutni – a Zólyombrézó került végül az élvonalba. Emiatt a vezetőség meglépett néhány változást spórolási célból, és lecserélték az edzői stábot is. Szerettek volna kapusként megtartani abban a csapatban, méghozzá egy olyan kitétellel, hogy segítenem kellett a fiatalabb kapusok, például Matúš Kira fejlődését. Ezzel szép lassan a játékos-pályafutásomnak vége lett, és elkezdődött az edzői.
Szerencsére nem volt olyan nehéz számomra ez az átmenet, hiszen nem kellett várnom a lehetőségre, hanem a két dolog lényegében fedte egymást. Néha úgy érzem, hogy még mindig aktív vagyok, és ahogy említetted, én is ismerek olyanokat, akik nehezebben dolgozták fel a pályafutásuk befejeztét. Lényegében elveszíted az életstílusod egyik mozgatórugóját, amely sokakat akár 25 éven át is elkísért. Ez egy mesterségesen létrehozott világ, azért sokaknak gondja van az átállással. Fontos felkészülni erre a lépésre. Lehet, hogy van elég pénzed és megengedheted magadnak azt, hogy ne dolgozz, de a sok pénz sem jelent automatikusan boldogságot. Az utolsó bajnoki mérkőzésemen odahaza 3:0-ás vereséget szenvedtünk a DAC-tól. Azt követően nem is tudatosítottam, hogy vége, hiszen azonnal belevágtam az edzősködésbe.
Ahogy te is említetted, nagyon fontos, hogy az ember találjon más munkát is, és ne eshessen meg olyan, hogy reggel felkel és nincs mit csinálnia. Térjünk át a kapusedzők témaköréhez, amely alaposan megváltozott az elmúlt 30-40 évben, amióta figyelemmel követem a dolgokat. Milyen lépéseket kell például egy fiatal kapusnak abszolválnia ahhoz, hogy végül klasszis legyen belőle és mire helyeződik a hangsúly a múlthoz képest?
A legnagyobb különbséget abban látom a mostani és a 30 évvel ezelőtti kapusedzők között, hogy a mostaniak nemcsak kizárólag arra a posztra vannak specializálódva, hanem szorosan együttműködnek az edzői stáb többi tagjával.
Azzal, hogy az utóbbi időben tulajdonképpen olyan játékossá vált a kapus, mint a bármely más poszton szereplők, csak a hálóőr egy kijelölt területen belül megfoghatja kézzel a labdát a pályán levők közül egyetlenként, az én véleményem szerint pont a kapusnak kellene lenni a legsokoldalúbb labdarúgónak a pályán. Nemcsak lábbal, hanem kézzel is játékba kell avatkoznia, ráadásul a már említett mentális nyomás is rá nehezedik.
Ezért komoly esélye van annak, hogy a kapus elkövet valami hibát, a kapusedzőnek pedig az a dolga, hogy minél alaposabban felkészítse a kapust ezek elkerülésére. Ezáltal a kapusedzők feladata is megváltozott. Amikor én kezdtem, annyi volt a dolguk, hogy bizonyos feladatot (gimnasztika, védési stílus) körbe-körbe csináltak. Ezekkel az ismétlődő feladatokkal komoly erőnlétet lehetett szerezni, de a folyamatos fejlődéssel a kapusedzők is elkezdtek alkalmazkodni az adott csapatok taktikájához. Ilyen volt például a lábbal való játék, hogy magasabban helyezkedjen, vagy jó legyen a beadások hárításában attól függően, milyen módon védekezik az együttes.
Ezekre a dolgokra a kapusedzőnek kellene őket felkészítenie, így a mi munkánk sem abból áll, hogy megtervezek egy gyakorlatot, amit majd másnap edzésen elvégeztetek velük, hanem hogy a hétvégi mérkőzésen úgy álljon a kapufák közé, hogy tisztában van azzal, mit várunk el tőle. Ezért nagyon fontos a stáb együttműködése.
Gyakorolhatjuk mi csoportosan a rövidpasszokat, ha a vezetőedző azt akarja, hogy a kapus hosszú indításokkal dobja támadásba a csapattársait. Azt gondolom, hogy ebből a szempontból mindenképpen nagyot fejlődött a kapus- és a kapusedzői poszt is.
Az edzések is úgy vannak beállítva manapság, hogy fiatalabb korban inkább a védési technikára helyeződik a hangsúly. Azonban ahogy közeledünk a felnőtt labdarúgáshoz, úgy próbáljuk meg egyre inkább behozni a meccsszituációkat az edzési folyamatba, hogy a kapus képes legyen fejben eldönteni, mit tesz az adott szituációban. Ez arról szól, hogy minél alaposabban fel kell készítenünk a hálóőröket azokra a helyzetekre, amelyekkel a mérkőzések alatt találkozhatnak. Természetesen nem lehet mindenre felkészíteni őket, de meg kell neki adni a lehetőséget, hogy felkészülve várják az adódó szituációt.
Milyen kritériumok alapján választjátok ki a 12-13 éves tehetséges kapusokat, és mit kell teljesítenie annak, akiről mondjuk, 18-19 éves korában eldöntitek, hogy vele érdemes foglalkozni, hiszen egy jó élvonalbeli kapus válhat belőle?
Azt gondolom, hogy az ifjúsági korosztályban elsősorban a testi paraméterek a meghatározók. Mindenki szeretne olyan kapust, aki legalább 190 centiméter magas és remekül mozog. Ezek a paraméterek lényegében bele vannak szőve a kiválasztási folyamatba. 12-13 esztendős korban már bizonyos tesztekkel lehet következtetni a magasságra, még ha ezek nem is adnak százszázalékos eredményt. Erre szorosan kapcsolódik az, hogy az adott kapus miként képes dolgozni a magasságával főleg a koordináció és mozgáskészség szempontjából.Később nagyon nehezen lehet helyrehozni az abból fakadó hibákat, hogy a fiatal sportolók elhanyagolják valamelyik említett aspektust és be kell valljam, általában nem is sikerül. Nekem nem igazán vannak jó tapasztalataim ezen a téren.
A fiatalabb korosztályban számomra nem annyira fontos a védési technika, hanem inkább az, hogyan mozog a pályán: elég gyors-e és képes-e jól időzíteni az elrugaszkodást. Ezek az apró dolgok fontosabbak számomra a fiataloknál, mint például az, hogy képes-e jobb lábbal remekül passzolni. Természetesen ez is fontos, de az én nézetem, tapasztalatom az, hogy erre később is meg lehet tanítani a kapusokat.
Az edzőkkel a kiválasztási folyamat során azt is nézzük, milyen stílusban véd a kapus, hiszen ha mindegyik lövésből gólt kap, akkor nem választjuk ki őt. Fontos a fizikai felkészültsége is, és természetesen már ekkor szóba kerül a mentalitás kérdése is: milyen a hozzáállása az edzésekhez és az iskolához, hogyan viselkedik. Szerintem ezek a dolgok befolyásolják a fejlődését.
Ha abban a korban nem igazán képes összpontosítani az iskolára és az edzéseken sem teljesít, akkor szerintem az ilyen kapus nem lesz képes 19 éves korában megütni az élvonal szintjét. Szerintem már itt megmutatkozik a céltudatosság és a mentális felkészültség. 19 évesen, amikor már 5-6 évnyi speciális edzésprogramot abszolváltak, nagyon fontos szerepet játszik a döntésben a hozzáállás kérdése: hogy
mennyire professzionálisak, hogyan bírják a rájuk nehezedő nyomást és miként képesek betagozódni a felnőtt labdarúgás világába.
Az edzések folyamán pont a mentális oldalra fordítjuk a legkevesebb figyelmet, de ez az egyik legfontosabb faktor. Egy jó kapus ismérve, hogy lelkiismeretesen csinálja a focit és legalább átlagos eredményeket ér el az iskolában is. Nem szeretem a túl laza kapusokat, akik mindkét téren hanyagok.
Mit gondolsz, szüksége van egy élvonalbeli csapatnak pszichológusra, aki a kapusokkal és a mezőnyjátékosokkal is foglalkozik?
Igen. Nekem jó tapasztalatom van ezzel. Pont itt a DAC-nál dolgoztunk együtt bizonyos emberekkel, akik ezzel foglalkoztak. Viszont a mentális edző szerepének csak akkor van értelme, ha mindennap a csapattal van. Nem hiszem, hogy ha kéthetente megjelenik, annak nagy értelme lenne. Összességében a mentális edzők kérdését picit problémásnak érzem a csapatsportokban, hiszen ők az egyénekre összpontosítanak. Kerestük annak módját, hogyan használhatnánk egy mentális edzőt a gyakorlások során.
További fontos dolog, hogy a kapus higgyen ebben a dologban. Ha azt látja, hogy ez nem igazán az, amit csinálni akar, akkor inkább el kell engedni a dolgot, de számomra ez egy nagyon fontos összetevője a kapusok felkészítési folyamatának.
Bizonyos keretek között én is foglalkozhatok a kapusokkal mentális szempontból, köszönhetően a tapasztalataimnak és a témakörben megtanult ismereteimnek. Viszont hasznos, ha van valaki, akinek a játékosok megnyílhatnak. Jelenleg általában ezt a szerepet a masszőrök és a fizioterapeuták töltik be, de összességében azt gondolom, nem szabadna lebecsülni ezt a témát. Fiatalabb korban nagyon fontos, hogy képes a kapus megbirkózni a nyomással, és ha van valaki, aki pozitív módon képes őt motiválni, akkor az csak segít neki.
Térjünk át az élvonalbeli kapusok edzésfolyamatára. Hogyan zajlik ez a hét közben és miként néz ki a meccsnap?
Természetesen más a felkészülés menete, ha mondjuk hét közben is van mérkőzés, de a klasszikus, szombat-szombat meccsritmust véve alapul egész héten a hétvégi összecsapásra összpontosítunk, hogy a kapus képes legyen minél jobb teljesítményt nyújtani.
Nagy előny, ha egy klubnak van tartalékcsapata, vagy farmcsapata, mint a mi esetünkben a Somorja. Ilyenkor két kapus is teljes meccsterhelést kap a hétvégén, ami remek. Minden edzőnek megvan a saját stílusa. Annak köszönhetően, amit átéltem és megtanultam, napi ciklusokra osztom a hetet, ahol minden napnak megvan a saját specifikuma. Konkrétabban van vetődéses védés, reflexvédés, egy az egy elleni szituációk, beadások és passzok. Ezek a kapusedzés folyamatának fő elemei.
Természetesen figyelembe kell vennünk azt is, hogy a kapus a csapat része, de ha naponta van 40-50 percnyi időnk, akkor a felsorolt aktivitások valamelyikére helyezzük a hangsúlyt. Ez azt jelenti, hogy ha például a beadásokra specializálódó edzést tartunk, akkor csak azzal foglalkozunk. Nyilván minden gyakorláson helyet kap a lábmunka javítása is, hiszen nemcsak a beadás lehúzása a fontos, hanem az azt követő támadásindítás is.
Az edzések közben természetesen előfordulhatnak lövések és különféle meccsszituációk is. Vannak edzők, akik ezeket a dolgokat minden egyes gyakorláson ötvözik, mi így, blokkosítva oldjuk ezt meg. A hét elején jönnek a nehezebb edzések, a mérkőzés idejéhez közelítve egyre könnyítünk. Természetesen az is fontos, milyen ellenfél ellen lép pályára csapat. Emlékszem, mikor két éve a Rózsaheggyel találkoztunk, akiknek magas futballistáik voltak és hosszú labdákkal futballoztak, igyekeztünk a hét folyamán a lehető legjobban felkészülni erre a stílusra.
A tipikus meccs előtti edzésnek már csak annyi a célja, hogy a kapus jól érezze magát, és hogy a védésekkel meghozzuk az önbizalmát.
Az edzések alatt a kapusoknak fel kell arra készülniük, hogy sok gólt kapnak, nem lesznek mindig sikeresek a hárításban. Ezáltal a pszichikájuk is picit megtörik, hiszen mondjuk tíz lövésből hét gólt kapnak. A meccs előtti tréning lényege az, hogy minél több sikeres védéssel megalapozzuk, fenntartsuk az önbizalmát.
A bemelegítés során el kellene mondani a mezőnyjátékosoknak, hogy ne a vinklit rugdossák ki, hanem inkább segítsenek a kapusnak bemelegedni, hiszen a legrosszabb, ami a kapus szempontjából történhet, hogy keveset ér labdába a bemelegítés alatt…
Nem igazán szeretem, amikor a kapusaim részt vesznek a csapat végső kapura lövési bemelegítésében. Ez főleg a kezdőkapusra igaz, hiszen a játékosok akkor már csak magukra és a góljaikra összpontosítanak. Ha egy kapus, aki 15 perc múlva már a mérkőzésen véd, öt lövésből öt gólt kap, akkor az hátrányt jelent. Igyekszem ilyenkor elkülöníteni az elsőszámú hálóőrt, hogy magabiztosan mehessen be az öltözőbe.
Ha otthon lépünk pályára, akkor az akadémián találkozunk, ahol bemelegítünk, majd jön a csapattal együtt abszolvált taktikai felkészülés, ezt pedig a stadionban való bemelegítés követi. A hét folyamán két napig mindig visszatérek az előző meccshez, videózunk és megbeszéljük a látottakat. Egy-két nappal a soron következő találkozó előtt kiemelünk néhány tipikus játékelemet a hétvégi ellenfelünk repertoárjából.
Nem akarom információkkal elárasztani a kapusokat, hiszen megeshet, hogy az a játékos, akiből felkészülünk, végül pályára sem lép. Ezért inkább a csapat játékstílusára helyezzük a hangsúlyt.
Emlékszem arra, hogy mikor például a Zsolna ellen készültünk, tudtuk, hogy jó a szélsőjátékuk és hogy sok visszagurított labdából veszélyeztetik a kaput. Azon a héten igyekeztünk erre is felkészülni. Természetesen azt is megfigyeljük, hogy az ellenfél hova rugdossa a szögleteket, tizenegyeseket és a rögzített játékhelyzeteket. Ezeket a dolgokat mindhárom kapussal átvesszük, hiszen nem lehet tudni, mi történik, bármelyikük kieshet. Megeshet, hogy közvetlenül a meccs előtt még kapnak bizonyos információkat egyes pályára lépő játékosokról.
Mit tartasz fontosnak a mérkőzések alatt lekommunikálni a kapussal, és mit feleslegesnek?
Szerintem azt fontos kiérezni, hogy a kapus hogy érzi magát a találkozó során. Ebben az esetben a kevesebb néha több, mert ha elkezdek kommunikálni a kapussal és információkkal bombázni, akkor elveszti a koncentrációját. Aztán folyamatosan az én segítségemet keresi majd, ami gond lehet olyan stadionokban, ahol például a kapu messze van a kispadtól, vagy a közönség hangzavarában nem hallanánk egymást.
Én többé-kevésbé azt vallom, hogy inkább meg kell őt dicsérni egy jó védés után, vagy ha a kispadról kiszúrok valami rossz dolgot, akkor mindössze egy gesztussal jelzem neki, hogy legközelebb figyeljen oda jobban például a helyezkedésére, vagy, hogy kész legyen a kommunikálni a védelemmel egy védekező standardszituáció során.
Mi már annyira összeszoktunk a srácokkal, hogy elég egy gesztus, pillantás, és tudják, mi a dolguk. Van öt-hat olyan aspektus, amelyekre odafigyelünk. A félidő szintén lehetőséget nyújt arra, hogy kommunikálhassak a kapussal a mérkőzés alakulásától függően. Ha jól véd a kapus, akkor inkább meg kell próbálni őt a földön tartani, hogy véletlenül sem szálljon el magától. Tudatosítani kell vele, hogy 45 perc még hátravan, és hogy továbbra is összpontosítania kell.
Másrészt, ha hibázott, akkor egy kicsit hatni kell az önbizalmára. Mindegyik játékos – nemcsak a kapusok – szereti a saját kis nyugalmát, és ha az edző bejön és leordítja a fejét, akkor valószínűleg elveszíti a koncentrációját. Mi a kapusokkal két-három olyan dolgot veszünk át, amit fontosnak tartok. Természetesen azt is meg kell hallgatni, amit a vezetőedző szeretne a kapustól. Én nagyjából két percig beszélgetek vele, aztán hagyom, hogy fújja ki magát és egy kicsit a fejét is kitisztíthassa a második félidőre.
A mérkőzés lefújás utáni része is egy külön fejezet. Győztes találkozó után le kell nyugodni, egy vesztes, vagy nem egészen jól sikerült összecsapást követően pedig oda kell figyelni, mit mondunk. Ezt hogyan oldod?
Számomra a labdarúgásban a legszebb dolog a győztes találkozó utáni öt perc. Aki ezt nem élte meg, annak nehéz elmagyarázni, hogy milyen nyomás és stressz alatt vagyunk. A győztes meccs utáni öt perc számomra egyfajta ellazulást jelent, amikor ez a nyomás leesik az emberről. Ha még a kapus is jól védett, akkor az egy nagy pluszt jelent. Ilyenkor leülök az irodában, iszok egy kávét, és arra gondolok, hogy mögöttem van a meccs. Viszont hamarosan már azon jár az agyam, ami következik, másnap már a következő ellenfélre összpontosítunk.
Nagyon fontos a mérkőzést követő kommunikáció a kapussal, amelyből le lehet szűrni, mennyire van fejben rendben a hálóőr és hogy milyen információkat képes befogadni.
Edzőként ezt is tanulnom kellett. Kezdő és ambiciózus edzőként rögtön a meccsek után oldottam a dolgokat a kapussal, aki éppen az adott szituációkat játszotta le magában fejben. Én belebeszéltem, megzavartam őt ebben a folyamatban, és ez akár konfliktusokat is szülhetett volna. Mostanság hagyom, hogy emésszék a kapusok a meccset, bárhogyan is végződött és bármilyen teljesítményt is nyújtottak.
Mindössze annyit teszek, hogy megköszönöm a teljesítményüket, amit aztán majd két-három nap elteltével elemzünk. Megkérdezem, hogy látta ő az összecsapást, és ez alapján oldjuk a dolgokat.
Közvetlenül a lefújás után nem igazán szeretek belefolyni a kapusok dolgába, inkább hagyom, hogy kiélvezzék a sikert.
Van egy fontos dolog, amit Nagymihályban tanultam egy egykori kapustól, Marián Kelementől: egy hálóőrnek a győztes és a vesztes meccsek után is ugyanúgy kell viselkednie. Meg kell találni azt a lelki egyensúlyt, nehogy egy sikeres találkozó után valakivel elszaladjon a ló, vagy esetleg egy vesztes mérkőzés után összeomoljon lelkileg. Egyik sem ideális állapot. Azt gondolom, hogy a DAC kapusai központi figurái az öltözőnek és a győztes összecsapások utáni ünneplésnek is, de ezeket a dolgokat alázattal kell csinálni, mert sosem tudhatjuk, mi történik másnap vagy a következő meccsen.
Hogyan látod a kapusposzt jövőjét?
Amikor a kollégákkal szóba kerül ez a téma, mindig megállapítom, hogy a kapusedzői szakma nagyon magas szinten van Szlovákiában. Lehetőségem volt német, spanyol, lengyel, magyar és cseh klubokat meglátogatni, és ezt kell, mondjam, az itteni edzésstílus és a szlovákiai kapusok nagyon jó szinten vannak. Lelkesednek a munkáért, ami a dolgok alapját jelenti, és nem félek kijelenteni, hogy ebből a szempontból Európa élmezőnyébe tartozunk. Nehéz előrelátni a kapusposzt fejlődését. Ahogy azt mondtam, maga a futball is komoly fejlődésben van, a kapus szerepe pedig nagyban a szabályoktól függ majd. Megeshet, hogy megnagyobbítják a kaput, vagy eltörlik a tizenhatost. Valami biztosan lesz, és majd ahhoz fog kelleni alkalmazkodni.
Ha a mai állapotokból indulok ki, amelyben alaposan beleszól a videóbíró intézménye, akkor azt láthatjuk, hogy megnőtt a rögzített játékhelyzetek és a tizenegyesek száma. Ezt pedig igyekszem az edzésfolyamatba is átültetni, mert eddig nem így mentek a dolgok. Valamilyen szinten igyekszünk felkészülni ezekre az adódó helyzetekre.
Szerintem a játékstílus az elkövetkező öt-tíz évben nem fog számottevő változáson átmenni, a kapusok már manapság is alaposan be vannak vonva a játékba, a tizenhatoson kívül is aktívan tevékenykednek.
Szerintem az a trend fennmarad, hogy egyre jobbnak kell lenni lábbal is, nemcsak kézzel. Csehországban már téma például az, hogy mennyire segíti a csapatot a kapusok lábbal való játékba avatkozása, hiszen ebből komoly hibák születhetnek. Mostanság az a kérdés, hogy nem lesz-e változás az úgynevezett Manchester City-szintű labdarúgásban, ahol a kapus az ötösben passzolgat a csapattársakkal, mert ebből sorsdöntő hibák lehetnek. Nem minden együttes játékosai képviselnek olyan minőséget, hogy ezt a játékstílust meg lehessen engedni. Meg kell találni az egyensúlyt, hogy miképpen készíthetjük fel a legjobban arra a stílusra a kapust, amelyet a csapat produkál. Ezt az edzők dolga eltalálni. De ami magát a kapusposztot illeti, szerintem öt-tíz évig nem fog változni annak a jelenlegi szerepköre.
Én nem hittem abban, amikor Manuel Neuerről kijelentették, hogy forradalmasítja a kapusposztot, hiszen ő valami olyat művel a pályán, amit csak ő tud…
Egyetértek, ezek a dolgok az adott kapus stílusán és az uralkodó trendeken múlnak. Manapság a videó segítségével már az edzéseket is ki lehet elemezni, de a maga módján mindegyik kapus különleges, egyedi és nem mindenkiből lehet egy Manuel Neuer.
Ha azt akarom, hogy olyan legyen a kapusom, mint a német, de nincs rá neki tehetsége, akkor csak azt érem el, hogy tönkreteszem. Edzőként be kell lőni a határokat, ameddig el lehet menni. A DAC-ban van három kapusunk, és annak ellenére is más mindegyik, hogy ugyanazt edzik nap mint nap velem és a csapattal is.”
Martin, hogyan foglalnád össze a kapuban töltött időszakod a kezdetektől egészen napjainkig? Mit jelent számodra a kapusvilág?
Azt gondolom, hogy egy hálóőr számára nem létezik jobb érzés annál, amikor a kapuban áll és sikeres védést mutat be. Amikor valaki képes egy előre nem látott szituációt megoldani, megóvni a kapuját a góltól és ezzel segíteni a csapatot, az a legszebb dolog számunkra. Ezzel én is így voltam. Mindegyik kapus szereti a tizenhatost, amely az ő felségterülete és ahol megfeledkezhet a világ dolgairól. Egy kapus a saját ötösében érzi a legjobban magát.
Martin köszönöm szépen a beszélgetést és engedd meg, hogy sok szerencsét, egészséget és sikert kívánjak neked, a kollégáidnak és a védenceidnek.
Én is köszönöm ezt a nagyon érdekes beszélgetést a kapusposztról, nem sok ilyen lehetőségem volt erre. Neked és az egész szerkesztőségnek sok sikert és egészséget kívánok. Ami a futballt illeti, meglátjuk, mit hoz a jövő.
Hajrá, DAC!
