Drága hugicám!
Sokszor megfordult már a fejemben a kérdés, vajon meddig „engeded még meg” nekem, hogy Nyuszikámnak szólítsalak. Hiszen már nem is vagy olyan töpörtyű!
Mégis, valahogy úgy érzem, hogy számomra mindig az icike-picike kishúgom leszel. Az a babóca, akit olyan sokat ringattam a karomban.
Az a huncut kislány, akinek még pancsolás közben is megállás nélkül énekelnem kellett. Az a drága kincs, akinek a kedvéért már kora reggel hajlandó voltam elővenni a biciklit, és tekerni, tekerni, míg te fel nem sóhajtottál, hogy „elfájadtam”.
Az a két copfos kis törpicur, aki már messziről repült a karjaimba, bár én még csak éppen hogy bedugtam az orrom az ovi ajtaján.
Az a kócos kis angyal, aki az egyetemi éveim alatt minden otthon töltött napom reggelén az ágyam mellett ülve várta, hogy felébredjek. Aki csillogó szemekkel fogadott tőlem minden apró meglepetést. Aki sokszor sírva hívott fel, hogy menjek haza, mert hiányzom neki.
Az a manócska, akit rendre varázslattal kellett megvigasztalnom, ha új sebesülést szerzett. Az a hercegnő, aki „pöjgős szoknya” nélkül még a leghidegebb napokon sem tette ki otthonról a lábát.
Az a kislány, aki a családi kiránduláson nem engedte, hogy „veszélyes” dolgokat próbáljak ki, annyira féltett engem a bajtól.
Az a csöppség, aki folyamatosan az ölembe fészkelte magát, hogy csórjon pár finom falatot a tányéromból.
Az a kis csoda, aki mindig szépnek lát engem, aki szerint úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Az a csöppenet, akinek egyetlen mosolya fel tud vidítani még a legrosszabb napjaimon is. Akihez mindig sietek, hívjon bármikor, hogy segítségre van szüksége a házi feladathoz. Akinek ölelése a legfantasztikusabb dolog a világon!
Szóval, nekem mindig a kicsi Nyuszikám maradsz! Csak gondoltam, szólok. Lehet, hogy eljön az idő, amikor már nem annyira fogsz ennek örülni, de végül is ezt magadnak köszönheted… ????
