FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Igen, A Ľuboš, mindenki kedvence. Hogy szolgálhat az egészsége? – kérdeztük egymástól a főszerkesztővel, Poór Tibivel – úgy hallottuk, az utóbbi időben sokat betegeskedik. Nyilván kell pár X az ember vállán, hogy tudja, ki is valójában a Wunderlich Ľuboš. Talán akik csak mostanában szerettek bele a DAC-ba, azoknak nem elég egy egyszerű riport, hogy valós képet kapjanak az Ő egyéniségéről. Így aztán két riport készült egyszerre, ez a mostani a Ľubossal – aki egyben a Mirkó nagybátyja is -, és egy másik a Sedlák Mirkóval. Utóbbit a jövő héten olvashatják ugyanitt…
Vágjunk hát bele: felvettem a kapcsolatot Wunderlich Istvánnal, Ľuboš édesapjával, felvázoltam, mit szeretnénk. István bácsi válasza egyértelmű volt:
Wunderlich István: Egy kis akarattal minden megoldható, várjuk egy találkozóra nálunk a teraszon. De jó lenne, ha a beszélgetésre eljönne a Bíró Tomi is. Tomi a családunk jóbarátja, ha a DAC-ról van szó, ő majdhogynem jobban ismeri a Ľubošt, mint én, pedig én az apja vagyok. Ő volt az, aki éveken, sőt évtizedeken keresztül odafigyelt rá a stadionban. Engem a Tomi papának szólít…
Már a fotózás napján érződött, valami nagy dolog van kialakulóban, ezt követte maga a riport, valóban családias hangulatban.
A találkozóra hajszálpontosan, egyszerre érkeztünk. Öröm volt a viszontlátás pillanata, előkerültek a régi emlékek, a Bíró Tomi pedig belekezdett egy sztoriba:
Bíró Tomi: Amikor én ’85-ben hivatalosan is bemondó lettem, Ľuboš már évek óta a DAC-nál tevékenykedett, de tulajdonképpen mindenes volt a klubnál, a pályát is ő csíkozta meccsek előtt. Ismertem őt, mert ’85-öt megelőzően is kisegítettem a stadionban, nyugodjék Horváth Józsi bácsi mellett. Még az öreg fatribün középén állt egy kis bemondófülke, amiből a technika úgy, ahogy volt, átkerült az újonnan épült fő lelátóra. Érdekelt a zene, valamint a zene technikai része is. ’78-tól mint fiatalokkal foglalkozó kultúrfelelős tevékenykedtem a kultúrházban. Akik a város dolgait irányították, ugyanazok oldották a stadion kihangosítását is, így kerültem végül a bemondófülkébe. Ennyit rólam, Roberto, szerintem innen folytassa a Ľuboš.
Szervusz Ľuboš. Kezdjük azzal, hogy előttem van egy kép a 80-as évekből: gólörömöm DAC-módra, a csapat egy kupacban, köztük egy „civil” karszalagos fiatalember. Emlékszel?
Volt párszor ilyen alkalom, hálistennek. A városi kertészetben dolgoztam a „szever kettőn”, onnan munka után minden nap bejártam a stadionba, ekkor még csak mint szurkoló. Gyakran összefutottunk a Poór Tibivel a kertészet előtt, megbeszéltük a dolgokat, aztán irány a stadion.
A futballisták voltak a mindenem, de ott voltak még a csapat körül, akikre szintén emlékszem: a Johancsik Ede, Kósa Lajos, Gróf Vili, meg a Vígh „Duci” volt a titkár. Egy alkalommal megszólítottak, volna-e kedvem a DAC-nál dolgozni?
Persze azonnal igent mondtam, elintéztük a formalitásokat, így kerültem hát a klubhoz. Ott már mindenki ismert és szeretett, mindenhova vittek magukkal, én voltam a kabalájuk.
Nyugodjék Weisz Misi bácsi nagyon jó ember volt, hozzám mindig barátsággal viszonyult, de a buszra csak úgy engedett fel, ha a szüleim előtte aláírták a papírt, hogy mehetek a csapattal. Sok helyre elkerültem a DAC-cal, végigutaztunk Prágától kezdve mindent. Sparta, Bohemians, a lelátón kaptam egy helyet, ahonnét nézhettem a meccseket, majd a lefújás után visszamentem a buszba.
Ha győztünk, az úton hazafelé ünnepeltünk, ha kikaptunk, mindenki szomorú volt.
Mondom, az egész csapatot úgy, ahogy volt szerettem, de ha az évek során ki kéne emelnem egy nevet közülük, az a Rudo Pavlík lenne. Vele jó barátságban voltam a stadionon kívül is.
Azt tudjuk, hogy rendező voltál, de milyen szerepkör jutott még neked a DAC-nál? Ugye, abban az időben a rendezőkön csak egy karszalag volt, nem volt megkülönböztető mellényük, ahogy most. Egy ilyen karszalag ki is van állítva a DAC múzeumban…
A Divíziós évektől [megj.: 1980-ig, B.R.], az SzNL-en át a ligáig én csíkoztam a pályát, esős idő után fűrészport szórtam a kapuk elé. Belegereblyéztem a földbe, szépen egyenletesen, ez megkötötte a vizet meg a sarat. Meccsek előtt megkaptam a karszalagom, kijelölték, hova kell állnom. Majdnem mindig a kapu mögé kerültem, aztán ha gólt rúgtunk, a játékosok nyakába ugrottam.
A Divízióba olyanok játszottak a DAC-ban, mint „DéTé, vagyis Domonkos Tibi, aztán Horváth Dini, „Tittyi”, Sill Misi, később Tóth Laci, Szikora Gyuri, id. Horváth Béla stb.
Weisz Misi bácsi álmodta meg Szerdahelyre a „nagy focit”, aztán sikerült feljutnunk a ligába. Hatalmas ünnep volt a városban, bejárásom volt az öltözőbe, összeölelkeztünk, mindenkivel jó viszonyban voltam, Pecze Karcsi volt az edző, Ábrahám a segítője. Simonics Pista a gyúró, Stadtrucker, majd a Miro Gašpar az orvos. A Bayern München ellen nem tudtak hova tenni, a fákról is lógtak az emberek, végül a reklámok közé állítottak.
Kintre nem vittek el, csak Csehországba, vagyis egyszer jártam a csapattal Salzburgban valamilyen meccsen, még a Červeňan volt a kapus. A münchenieknél olyan nevek játszottak, mint a kapus Aumann, Augenthaler, Olaf Thon, meg a svéd Ekström. Nálunk a Vahala, Simon Gyuszi, meg így…
Most már rendben vagyok, fel is híztam, azelőtt sokat betegeskedtem, de amíg az egészségem engedte, a DAC körül mozogtam mindig. Talán a Šanta-időszak végéig voltam rendező, kupagyőztesek lettünk közben, játszottunk Európai kupákat, majd Szlovák liga lett. Aztán kiestünk, de az öltözőbe mindvégig bemehettem Németh Krisztián meg Gőgh Árpi idejében is.
Antalék alatt a Sebő Laci egyszer megkért, segítsek nekik takarítani a stadion körül. Emlékszem, a Nagyszombattal játszottunk, vásár volt és szakadt az eső. Aztán meg a Barnus kifizetett. De megvan 2008 november elseje is, megverték a szurkolókat, majd jött a helikopter…
Mondhatni, azelőtt szinte az egész életedet a stadionban töltötted. De a stadion közben változott, lebontották a proli tribünt, lett egy hatalmas eredményjelző, amit Bíró Tomi kezelt. Most pedig itt van valami teljesen új, a MOL Aréna. Hogy élted meg a változást, emlékszel az építkezésekre?
Hogyne, az Agrostav építette id. Nagy Józsival, előtte meg az OSP. Lebontották a prolitribünt, mindenre, amit csináltak, vissza tudok gondolni, szép emlékek. Az öreg stadionban nőttem fel, de amit Világi épített, az is gyönyörű, sőt. Ilyen stadion sosem volt még itt, az üzlet is szép, fotózkodás közben körülnéztünk Mirkóval.
Amikor átadták a MOL Aréna főtribünjét, egy Slovan elleni meccsen én végezhettem el a kezdőrúgást.
Jólesett, hogy Világi nem feledkezett meg rólam, hisz’ annyit dolgoztam a DAC-nál.
Most, hogy meggyógyultam szeretnék újra meccsekre járni, látni ismét a csapatot focizni! Sok szurkoló kérdezte, mi van velem, hova lett a Luboš? Meg aztán ígértek nekem új DAC-mezt, amiben most focizik a csapat, abban mennék ki a stadionba a Mirkóval, ha lehetne! Roberto megkérdezed nekem a Chilitől, meg lehet-e oldani valahogy?
Bíró Tomi: papa, Ľuboš járhatna meccsekre, ahogy régen. Kijönne Mirkóval, én felvinnél magammal a bemondófülkébe, ott van elég hely, vigyáznék rá! Aztán meccs után meg hazavinném…
Jól sejtettem, hogy a történet itt nem ér véget, a legenda visszatér! Utánanézek a mezednek Ľuboš, ugye emlékszel még a régi nótára: Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem, hogy… [nem írom le végig, de Isten bizony elnyomtuk a teraszon, úgy ahogy voltunk, mi öten: Ľuboš, Mirkó, István papa, Bíró Tomi, meg én]. Köszönöm a beszélgetést, maradj jó egészségben Ľuboš, hajrá, DAC!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
