Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Pék Katalin és László
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Bizonyára sokan emlékeznek még a régi DAC-stadionra, míg mások talán képeken látták, hogy a Sport utcában külön pénztár állt rendelkezésre a diákoknak, katonáknak és a nyugdíjasoknak. Tábla hirdette az utcafront felől, mellette a forgókapu, ami mechanikusan számolta a szurkolókat, kicsit odébb az öreg klubház. A 80-as években járunk, ekkor ismertem meg a Pék házaspárt, Katalin belépőjegyet árult, László a beléptetésnél felügyelt. Itt kezdődik mai történetünk is, amely nem kis túlzással egy egész emberöltőt fog közre, miközben képzeletben ismét átverekszem magamat a „turniketon”, a kerék egyet fordul, a számláló pedig odébb ugrik…
Üdvözlöm Önöket, talán ismerjük még egymást, bár rég volt, de igaz volt, amit a bevezetőben elmondtam.
Katalin: Így volt, de előzőleg még a hátsó bejáratnál teljesítettünk szolgálatot, rengeteg ember, nyolc kassza, egy kapu. Jelenleg már csak mint szurkolók járunk, vagyis járnánk, ha lehetne. Idén még nem voltam DAC-meccsen, pedig megvettük a bérletünket, ahogy minden évben. Jött a covid – mi is átestünk rajta nagy nehezen -, ez fájó pont marad örökre, hiányoznak a meccsek…
László: Én az utolsó pillanatig a DAC-nál maradtam, kint az Akadémián, már az új vezetőség alatt persze. Akkor még nem ilyen volt, mint most. Ahhoz képest a jelenlegi helyzet ég és föld, ha összehasonlítjuk a kettőt. Hálistennek sikerült a fiammal [megj.: ő is szerepelt már itt a sorozatunkban – B.R.] kimenni, amikor még tiszta gaz volt az egész terület. Gyönyörű lett, az új stadionnal is a mennyekben járunk. Visszamenőleg a 60-as évektől kezdve el tudom mondani, hogy volt, csak legyen, aki végighallgassa!
Itt a lehetőség, arra kérem, ne fogja vissza magát, ezért ültünk ma egy asztalhoz…
László: A stadion hátsó bejáratánál – az „Ozorák” felől – a középső lányunk, Lia is olykor besegített a belépőjegyek árusításában, én mint rendező ellenőriztem a jegyeket, tépkedtem le a szelvényt.
Még Majthényi idején kezdtem a DAC-nál, a divíziós években. Túloldalt, a Sport utcában, ahol most a régi kapu áll, ott volt a régi klubház, vagyis a ČSTV épülete. A Csóka Zoli rendezte a jegyeket, szigorú ember volt. A többi vezetőségi taggal együtt járták az egész Csallóközt, keresték a szponzorokat.
Igaz, nem volt nehéz dolguk, szinte harcoltak a helyekért, mikor melyik TSZ legyen a meccs patronátusa, mikor melyik adhat egy kis pénzt az egyesület támogatására. A DAC ügyét az egész járás a szívén viselte. Így indult az egész, a divízió után a SZNL, majd felkerültünk a ligába. Weisz Misi bácsi, aztán a Šanta alatt, majd jött a fordulat meg a privatizáció. Šanta azt mondta, csak megfelelő ajánlat esetén adja át a klubot másnak, Antal később mégis hozzájutott „áron alul”. Ugrálok az időben: ’85 után a csapat kezdett feljönni, a vezetőség járta az országot, erősítéseket kerestek.
Hodúr, Leskiv, Šrámek, Liba, Simon, Pavlík, Kašpar, Majoros… ők hozták a minőséget. Minden meccs előtt a fiatalok játszottak, néha szívesebben kijártunk rájuk, mint a nagycsapatra, öröm volt nézni őket. Két éve hagytam ott az Akadémiát, már nem bírtam menni sem. Annyi volt a dolgom, hogy felügyeljem, ne jöjjenek be biciklivel, ne cigizzenek, este meg a világítást kezeltem.
Katalin: Abban az időben úgy nézett ki, hogy az Akadémia mellett, a régi cukorgyár helyén lesz a DAC-stadion is, aztán megváltoztatták a döntést, maradt a Sport utcában. A klub minden korosztályos csapatában vannak tehetségek, de elvesznek, nincs itt jövőjük. Nem tudom, ebben mi az „üzlet”? Gyalogolniuk sem kell, mint régen, apuka, anyuka kocsival kiviszi őket az edzésre.
72 éves vagyok, láttam már ezt-azt, amikor a DAC játszik, szívvel-lélekkel szurkolok, ha nem rúgják be a helyzeteket, elmondom őket mindennek. Aztán ha ne adj’ Isten kikapunk, bőgve jövök ki a stadionból.
Sokszor mondták már, hogy ne kiabáljak annyit, még infarktust kapok, de valahogy biztatni kell azt a játékost…
László: A régi stadionba beverekedtem magam mindig, még ha ezer rendőr állt előttem, most viszont hiába a bérlet, hiába, hogy ott a fiam, lehetetlen bejutni. A Bayernre reggel 9-kor mentünk a hodosi birkózókkal – ők voltak a biztonsági szolgálat, ami most az „SBS”. Az a tömeg, ami ott volt, atyaisten…!
Három nappal a meccs előtt ellepték a várost a kelet-németek, nekik Csehszlovákia aranybánya volt. Amikor ’80-ban a Spartakiád alkalmával megtelt a stadion, arra gondoltam, vajon focimeccsre mikor jön ki ennyi nép? – és tessék, ahogy a Sparta ellen pl., mikor 3:3 lett.
Egyszer kishíján bajnokok lettünk, ültünk a folyosón rendezők, és azt találtam mondani a játékosoknak, hogy adok 400 ezer koronát a bajnoki címért jutalomképpen – fogalmam sincs, honnét jött ki belőlem az ötlet. A vezetőség meg az edzők persze rögtön odajöttek ennek hallatára…
Jó viszonyban voltunk, bevittek még az öltözőbe is. Az utóbbiak közül a Hyballával, meg a Rossival szintén.
Egyszer edzésre tartott a csapat, az emberek meg várták a buszt. Rossi kiszállt és a sok ember között odajött hozzám, persze azonnal sok irigyem lett. Sokszor beszélik az emberek, hogy így a DAC, meg úgy a DAC, de némelyik ezek közül a DAC közelében sem járt korábban.
Katalin: Most is sok olyan szurkoló jár meccsre, akik azelőtt azt sem tudták, merre van a stadion. 2008-ban, mikor a szurkolóverés volt, amellett a tribün mellett álltam. Fiam nem engedte, hogy oda menjek, talán most nem ülnék így itt…
László: Mikor ugyanebben a szezonban a nagyszombati drukker letépte a magyar zászlót, éppen a szokásos helyemen – a tolószékeseknél – voltam rendező, az meg ott akart kisurranni.
Elkaptam őt, ráléptem a nyakára, aztán jöttek a rendőrök, hogy innentől már átveszik. Igaz, sok pofont is kaptam, de mindig megköszöntem. Jöttek be abban az időben a szerdahelyi „rosszfiúk”, én meg kértem tőlük a jegyet, és paff, lekevertek egyet nekem.
A rendőrök ott álltak, semmit sem csináltak, el is küldtem őket „meccset nézni”, ne azt lessék teszek-e zsebre valami aprót. Ott álltam egyedül, bejött vagy 15 ezer ember, egy kézzel tépkedtem a jegyeket, tele volt vele a föld. Volt egy eset a nagyszombatiak ellen is, de azt a feleségem jobban tudja…
Katalin: Négy jegyet kértek, mondtam mennyi lesz, erre ők: forintot nem akarsz te p***a? Mondom, mit mondtál, és kinyomtam az öklömet az ablakon, de a rendőrök rám szóltak, hogy ne legyek meggondolatlan, mert még nekem lesz bajom belőle! Hogy lehet ezt eltűrni? – kérdem én. Reggel beülök a bódéba, a meccset nem láthatom és még sértegetnek is. Na, akkor megfogadtam, hogy az új stadionban be nem ülök a kasszába, meccset fogok nézni.
Otthon is az egész blokk zeng a hangomtól, sokszor akkorát ordítok a gólnál, hogy a szomszédok azt hiszik, ver a férjem, pedig dehogy. Annak idején megvoltak a „saját” drukkereim, tudták, hol ülök, csak hozzám jöttek jegyet venni.
Volt, hogy a Lia lányom segített, meg a Krisztina unokám. Megtelt a doboz, már a földön is pénz volt. Az ajtó csukva, senki nem fért hozzá, soha egy fillér sem hiányzott az elszámolásnál.
László: A Salzburg elleni UEFA-kupa meccsen jöttek az osztrák szurkolók, vagy 15 jegyet kértek, korona meg nem volt náluk. Megoldottuk a helyzetet, schillinggel fizettek. Fogalmam sem volt, mennyi az árfolyam, odaadtam a feleségemnek, hogy számoljon el vele valahogy. Délelőtt kezdtünk árusítani, tettük a dolgunkat, mint mindig. Sok mindenre emlékszem, nevekre kevésbé, de a Majthényi idejéből egy játékoséra igen. Kemény védő volt, Szerda nevezetű, az egyik meccsen eltörték a lábát, véget is ért a pályafutása. Még most is a fülemben van a nagy reccsenés, a hideg is kiráz. A „DéTé”-vel egy időben kezdett, aztán jöttek a Tóth Laciék, mikor felkerültünk az SZNL-be. Hozták a játékosokat mindenhonnan, a „Kofit” pl., az akkora focista volt. Jártam velük idegenbe is, még nem is voltunk házasok a feleségemmel. Micsoda meccsek voltak azok az évek során, olyan csapatokkal, amelyek ma sehol sincsenek.
Sok helyen megfordultak, sokan jöttek Szerdahelyre is, így kialakult egyfajta kép Önökben, hogy milyen véleménnyel van az ország a DAC-ról, igaz?
László: Akik ma eljönnek Szerdahelyre, az ország bármely pontjáról, de Magyarországról is, csak tátják a szájukat, milyen gyönyörű a DAC-stadion meg az Akadémia. Idegenek dicsérik, látszata meg nem mindig van, nem kerül be itteni gyerek a nagycsapatba. Az első perctől kezdve, hogy bontották az öreg stadiont, ott voltunk, végignéztük, még a pizzát is oda rendeltük, este mentünk csak haza. Hiányzik… Hiányzik, talán azért is, mert ezekkel a jobb feltételekkel a mostani csapat nem tudta feledtetni bennem az emlékeket, mondjuk egy bajnoki címmel.
Helyette jönnek sokan nézők, nem is a foci miatt, a hangulat miatt. Megveszik a kis hot-dogot, végigcsepegtetik mindenhol, a lábukat felrakják a székekre. Mikor meg szóvá teszem, hogy kéne egy kis kultúra uraim, az nem tetszik nekik. Csak sikerüljön pár szelfi és el tudják mondani otthon, hogy voltak DAC-meccsen.
74 éves vagyok, nem akarok politizálni, de vannak, akik még a magyar Himnusz szövegét sem tudják, vagy nem akarják, vagy szégyellik. Be akarták tiltani, de kit zavar? 10 ezer ember énekeli, ez a gondjuk, vagy menjünk ki a stadionból, esetleg üljünk csendben, mint a templomban?
Sok mindent tudnék mesélni, azt szoktam kérdezni az emberektől, hogy van-e még 50 éved, mert ha igen, akkor ülj le és hallgasd, amit mondok. Ez a mostani társaság már nem az, ami az én időmben volt. Ugyanígy a csapat hozzáállása olykor.
Mi nem ebben nőttünk fel, csodáljuk, ami itt felépült, de a végtelenségig nem mehet, hogy mindenbe belenyugodjunk. Van, akinek csak a pénz számít, a profit. Nem is kéne ígérni semmit, csendben végigvernénk a bajnokságban mindenkit, aztán kezit csókolom. Kezünkben volt az esély és elszalasztottuk. Itt volt a Hyballa, vagy a László Csaba, jól ment minden, aztán az utolsó lépést mindig elrontottuk.
A Csóka Zoli idejében a jeges havat törtük a pályáról, elhordtuk a kapu mögé, hóembert építettünk belőle. Felöltöztettük sárga-kékbe, ma már csak álom, akkor a játékosok a szívüket-lelküket hagyták a pályán abban a sárga mezben. Aztán meg az a rengeteg sportfogadás, arra is fogadhatsz, hogy a 15. percben mi lesz a pontos eredmény, ki rúgja az első gólt stb. Olyan csapatokra, amiknek a nevét ki sem tudom mondani…
Katalin: Meccsek előtt a Bíró Attila meg szokta kérdezni, mit tippelek? Hát győzünk, otthon marad a három pont. Aztán ha bejön, én vagyok a legboldogabb. Nekem ez a „fogadás”, meg az, hogy ráéreztem az eredményre, és győzött a DAC!
László: Hányszor mentünk úgy idegenbe, hogy én szerveztem a buszt. Azt mondták, az egyesület állja az utat, majd kiderült, hogy semmi sem igaz belőle. Kértem buszt a „ČSAD”-tól, jött a sofőr, gyönyörűen kiöltözve. Úgy kalapoztam össze a buszban az út árát, ki mennyit gondolt, aztán odaadtam a sofőrnek. Megálltunk egy helyen Rózsahegy felé, azt mondták ránk, hogy megjöttek a vademberek. Mondom a tulajnak:
ide figyelj, nem szégyelled magad, én most annyi embert beviszek hozzád, hogy egy hét alatt nincs akkora bevételed. Na kell a „vademberek” pénze? Úgy is lett, legközelebb a seggünket is kinyalta. Nyitrára menet, vagy Sellyére már minden faluban tudták, hogy érkezünk, volt kaja, pia, minden.
Kopřivnicére, a csehszlovák kupadöntőre csak Szerdahelyről 12 busz ment. A csapat a Družba Hotelban volt elszállásolva, mi is bementünk. A Sparta-drukkerekkel együtt söröztünk, a tulaj meg kihívta ránk a rendőröket, félt, hogy balhé lesz. Azok meg kijöttek és azt látták, hogy egymás nyakában lógunk, nem volt semmi probléma. A stadion tömve volt, több volt a szerdahelyi talán, mint a prágai. Berúgtuk a győztes tizenegyest, azt hittük, baj lesz, de semmi. Mindenhol gratuláltak a hazafelé úton, csodálkoztam, hogy ennyire szeretik a DAC-drukkert akárhova mentünk. Na, de nem is volt azóta olyan kapusunk, mint a Vahala…
Nemrég, mikor nagy szenvedések árán átmentünk a covidon, elhívtam mind az öt unokámat, hogy fogjanak papírt, elmesélem az életem. Nobel-díjas történet lesz! – mondtam.
Esztike jegyzetelt, onnan kezdtem, hogy sokan azt hiszik, így születtem. A gyerekek is folyton ezt kérdezik, miért tartom így a kezem… aztán mondom, hogy ne marháskodjatok már a papával, százszor elmeséltem: 13 éves egészséges gyerek voltam, mint bármelyik másik. Sportoltam, egyszer fejest ugortam a Dunába és feltúrtam az orrommal az alját. Nem gondoltam, hogy baj lehet, majd 1960 októberében mentem iskolába, egyszer csak elhomályosodott a világ előttem, agyvérzést kaptam. Annál a fejesnél egy vérrög keletkezett a fejemben, ami addig elvolt magának. Egy évig feküdtem kórházban. 1960 októbere, innen kezdődik a Pék Laci sztorija. Ezután jött a DAC, Somorjáról itt kötöttem ki Szerdahelyen, itt kezdődött az életem…
Nos, bár Nobel-díjat nem ígérhetek, de hogy a Pék Laci és kedves felesége történetét ezrek olvassák majd el, azt igen. Jó egészséget kívánok, köszönöm a beszélgetést. És persze, hajrá DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
