Június. Simogató meleg, a déli napon már-már forróság, de az aszfalt még nem okádja magából úgy a hőt, mint a nyár derekán, és a nyitott ablaknál még jót aludhat éjjel az ember. Délután jól esik a jeges limonádé vagy hideg sör, a gyerekeknek pedig a fagylalt, pláne, hogy lassan vége a sulinak is, és jön a vakáció. Sokan már a nyaralásukat tervezgetik, és számolják vissza a napokat az indulásig, mikor végre eljön a megérdemelt kikapcsolódás ideje. És van, akinek mindezek mellett még másról is szól ez a hónap: június a Pride hónapja, amikor olyan események zajlanak világszerte, melyek emlékeztetnek arra, hogy a különbözőség nem olyasmi, amitől félnünk kell, vagy zsigerből elutasítanunk azt. A világ sokszínű, ahogy az emberek is azok, és ez így van rendjén.
A hatvanas évek Amerikája nem volt az a hely és idő, amikor egy saját neméhez vonzódó ember biztonságban érezhette volna magát. A jogi helyzete enyhén szólva sem volt kedvező, akár börtönbüntetés is fenyegethette, ha a vágyait nem sikerült titokban tartania a világ előtt. Ráadásul az elterjedt felfogás szerint a homoszexualitást mintegy mentális betegségként kezelték, amelyet gyógyítani kell. Meg is próbálták azt többek közt sokkterápiával, vagy a ma már szerencsére csak horrorfilmekben látott lobotómiával. A melegeket, leszbikusokat és transzneműeket az élet számos területén érte negatív megkülönböztetés, például sok vendéglátóhely sem volt hajlandó fogadni őket.
Mégis, ez volt az az évtized, melynek során, úgy látszik, túlcsordult a közmondásos pohár, és egyre több fronton kezdett el végre valami történni, hogy elindulhassanak a dolgok a változás útján. Ez az út persze mindig rögös, nehéz és kacskaringós, és bizony van, hogy egyet lépünk előre, kettőt pedig hátra. A modern melegjogi mozgalom az 1969 júniusában kezdődött New York-i Stonewall-felkeléssel indult útjára, hogy aztán szépen lassan megalakuljanak az olyan szervezetek, melyek azért harcoltak, hogy az alattuk tömörülő közösség tagjai végre büntetlenül, szabadon vállalhassák fel identitásukat, és a többi emberrel egyenlő bánásmódban részesülhessenek. E harcokra emlékezve tartják e különböző eseményeket a mai napig éppen ebben a hónapban.
Még nem volt egyéves a kislányom, mikor elvittük a pozsonyi Pride felvonulásra.
Gyönyörű napsütéses idő volt, madárdal és szökőkútcsobogás szövődtek a zenével és a gyülekezők nevetésével egy hangkavalkádba, ahogy a Hviezdoslav téren vártuk, hogy meginduljon a menet. Teljesen családbarát volt a szervezés, és nem is voltunk egyedül: elég sokan jöttek babakocsival, rövidnadrágos, vagy épp pörgős szoknyás tipegőket véve a nyakukba – anyukák, apukák, akik a menet sűreje után ballagtak a csemetékkel. És, persze, a szivárvány színei köszöntek vissza ezer felületről: térdzoknik, kitűzők, napernyők, valamint a helyszínen osztogatott ezernyi pici zászló zongorázott a pirostól a liláig végig a skálán. Egy ilyen kis lobogót szorongatott a kezében a mi babánk is, akit minden érdekelt. A színes fecnit bőszen rázogatta, tetszett neki, hogy lengeti a szél. A zene ritmusára riszálta a kis testét a kocsiban, bár járni még nem tudott. Válogatás nélkül mindenkire vigyorgott, aki csak ránézett, a másik kezében lévő, félig elrágott üres fagyiostyát kínálgatta boldog-boldogtalannak kiabálva, hogy „nyammnyamm”.
Talán most azt kérdezed magadban, mit kerestünk ott egyáltalán. Anyuka, apuka, gyerek – mi vagyunk azok, akiket a család szó mellé rajzolnak a képes értelmező szótárban, most, hogy már kettő kicsi van, meg aztán igazán.
Mi ugyan miért veszünk részt egy ilyen akcióban? Hát, mert szerintünk, ahogy az emberek is különbözőek, úgy a család is ezerféle lehet, nem kizárólag olyan, mint a miénk.
Család ott van, ahol két vagy több ember szereti, becsüli, tiszteli egymást – ha ők családnak tekintik magukat, akkor azok is, függetlenül attól, hogy ki mit gondol. Egy férfi és egy nő szerelme pedig nem ér semmivel sem kevesebbet, sem többet, mint két férfié, vagy két nőé, vagy akár olyan személyeké, akik nem akarják elhelyezni magukat e kettősség egyik pólusán sem. Hogy szabad akarattal, és egymás beleegyezésével rendelkező felnőtt emberek hogy élik életüket, az ő választásuk.
Mindig elgondolkodtató számomra, amikor valakitől olyan véleményt hallok, hogy úgymond nincs semmi baja a melegekkel, csak ne is tudjon róla. Attól, hogy egy pár tagjai az örökös titkolózás helyett kimutatják az összetartozásukat, még nem akarnak semmit lenyomni senki torkán, senkit semmivel nem akarnak (és nem is tudnának) megfertőzni.
Lehet, hogy csak annyit szeretnének, ami másoknak teljesen természetes: kimutatni, hogy büszkék arra, akit szeretnek, és fel merik vállalni őt, nem akarják takargatni az érzéseiket, sem azt, hogy kik is ők.
Van olyan saját neméhez vonzódó ismerősöm, aki sosem kezelte előttem titokként a szexuális irányultságát, és a világ előtt is azabadon vállalja azt. Ám olyanokat is ismerek, akik sokáig rejtőzködő életmódot éltek, vagy élnek akár most is, tartanak attól, hogy a családjuk vagy a barátaik mit szólnának, ha megtudnák az igazságot. Azért is lenne fontos megértéssel fordulnunk feléjük, mert komoly lelki sérülésektől tudnánk őket ezzel megóvni, és egy elfogadó környezetben ők is könnyebben tudnák elfogadni saját magukat. Mindannyian küzdünk néha, vagy akár folyamatosan is önértékelési problémákkal, sokan érezzük úgy, hogy nem vagyunk elég jók, elég értékesek. Ezért is lenne fontos, hogy empátiával viszonyuljunk egymás felé, és ne tegyük egymás dolgát nehezebbé az ítélkezéssel. Az, hogy kihez vonzódunk, nem választás kérdése, de hogy ezt a vonzást engedjük-e kibontakozni, az már az kellene, hogy legyen, a választás minden szabadságával.
A kicsi lánnyal azért is mentünk ki a Pride rendezvényére, hogy az elfogadás jegyében neveljük őt.
Ugyan most még feltétel nélküli bizalommal és kíváncsisággal fordul mindenkihez, az igazság az, hogy szivárványos zászló helyett ugyanolyan lelkesedéssel lengetett volna valamely önkényuralmi jelvénnyel ellátott lobogót is. Így úgy érzem, felelősséggel tartozom azért, hogy milyen üzenetet adok át neki. Elcsépelt hasonlat, de tényleg szivacsként szív magába mindent, és önkéntelenül is taníthatok neki valami olyat, amit nem szeretnék.
Talán naiv elképzelés, de azt szeretném, hogy a későbbiekben egyformán pozitívan viszonyuljon mindenkihez, ugyanakkor viszonyuljon pozitívan saját magához is, és soha ne kelljen majd szégyellnie, hogy ki is ő, alakuljon bárhogy az élete.
