Egy érdekes, vagyis inkább szívhez szóló mondatot olvastam a mérkőzést megelőző napokban a világhálón: „Ha a nemzeti tizenegyünk nem is, de szurkolóink a lelátón Eb-győztesek lesznek!” És valóban, a válogatottat Münchenbe elkísérő fanatikusok – és tegyük hozzá szerencsések – ezúttal is kitettek magukért, mégha nem is bántak velük éppen kesztyűs kézzel a német hatóságok. Mi, akik otthonról izgultuk végig a kilencven percet, velük együtt büszke jövőképpel tekintünk a magyar labdarúgás elkövetkező epizódjaira. Ezúttal is, mint oly sokszor már a történelemben, győzedelmeskedett a magyar szív, és diadalittasan kiálthatjuk a világba: Hajrá Magyarország!
A mérkőzésről: Bármilyen furcsa, világeseményen utoljára az 1954-es, vesztes berni VB-döntőben találkozott egymással a két csapat, Németország még NSZK-ként. Csak a rend kedvéért megemlíteném az akkori magyar csapat összeállítását: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Czibor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Tóth M. Tudom, ez a felsorolás most egy picit arcon csapott mindenkit, akár az otthoni rekkenő hőség és a müncheni felhőszakadás kontrasztja, ám így teljes a történet. Bizony, a magyar válogatott tegnap ekkora legendák nyomdokaiba léphetett (volna).
Nincs miért szégyenkezni, és nincs ok a bánatra! Ezúttal nem pálya a balsors sem, hisz’ nem csak a németek ellen voltunk egyenrangú ellenfelek.
A németek kifütyülték a magyar Himnuszt, mi meg az övéket. De mégis, mit vártak ilyen fogadtatás után? Bevallom őszintén, sosem szerettem a német focit, és egy ilyen frusztrált performansz után senki sem fogja megszerettetni velem, amíg élek. Az első félidőben, de mondhatjuk, hogy az egész mérkőzés során okos játékkal, higgadtan játszottunk. Taktikailag is kíváló teljesítményt nyújtott a magyar válogatott. Pedig az ellenfél nem egy Ciprus vagy Málta volt, hanem a halálcsoport 2014-es VB-győztese.
Fenomenális! Miközben jegyzeltem próbáltam megemészteni a látottakat, de nem ment. Feleségem arcáról ugyanezt olvastam le.
Hivatalosan 14 500 nézőt engedhettek be a stadionba. A vendégszektorba több mint kétezer magyar szurkolót vártak, hangjuktól zengett a müncheni aréna. Köztük felvidékiek is, látom a zászlón, de a Facebook is árulkodott. Nemzeti csapat, nem egy ország csapata, hanem egy nemzeté, 15 millió magyaré. A 12. percben vezetést szerzett a nemzet, Szalai Ádám fejese Neuer kapujában! Magyarország vezetést szerez a németek ellen, német földön – ízlelgessük ezt a modatot, mert nem mindennap adatik meg.
Szalain látszik, hogy kifutna a szurkolók közé, ahogy Franciaországban az osztrákok ellen tette. Kebelére fogná a sok magyar fanatikust.
Az első félidő egyértelműen a miénk, a németek arcán pedig kétségbeesés. Ha érdekelne, azt kérdezném, hol a német precizitás, de a magyarok játékával vagyok elfoglalva. Hogy lehetne ezt kihúzni, túlélni, ez járt a fejemben, valamint egy gyermekkori barátom aznapi elvesztése. Nagyon szerette a focit, a magyar válogatottat és a DAC-ot is. Úgy éreztem, a fiúk érte is játszottak. Németország kiegyenlített, de azonnal villant az Ő Andrisa. Schäääfer – 1:2, micsoda válasz!
Egy DAC-játékos gólt lő az Eb-n, ismét egy történelmi pillanat!
Egy álom kapujában álltunk, egy olyan áloméban, melyet alig engedtek egyesek megidéztetni velünk. Mit akarunk mi Portugália, Franciaország és Németország ellen elérni? Hát tessék, ezt! Közel voltunk a csodához, szinte milimétereken múlott, de jött a németek egyenlítő gólja. Majd az időhúzásuk, te jó ég, a német rákényszerül odahaza kibekkelni egy döntetlent. Csodálatos alázattal szólt a nemzeti imádságunk, pont mint Belgium ellen 2016-ban. Megérdemelte a csapat és mi szurkolók, akkor is, most is. Libabőr, könnyek és fanatizmus. Beleénekeltük a szívünket úgy, ahogy csak mi tudjuk: Magyar Virtussal.
Szép volt fiúk! Grazie Marco!