FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Bock Sylviával, a dunaszerdahelyi kórház igazgatójával immáron második alkalommal beszélünk a covid-időszak alatt, és ahogy a járvány kezdetén, úgy most sem csupán a tényekről beszélünk, hanem arról is, hogy miként éljük meg ezt az időszakot, legyen az orvos, nővér… A beszélgetést teljes terjedelmében a klikkout.sk oldalon olvashatják és egyben meghallgathatják egy podcast formájában.
Az írás megjelent a Klikkout 2021/6. számában
Üdvözlöm a kedves olvasókat és köszöntöm Bock Sylviát, a dunaszerdahelyi kórház igazgatóját. Sylvia, immár több mint egy éve annak, hogy egy zoom-interjú keretén belül a járványhelyzetről kérdeztelek. Akkor is inkább a személyes tapasztalataidra voltam kíváncsi, és ma is azt kérdezném meg elsőként, hogy min ment keresztül az emberiség az elmúlt egy esztendő során?
Nem biztos, hogy az egész emberiség szempontjából meg tudom ítélni, min is mentünk keresztül. Azt tudom elmondani, hogy mi történt szűkebb pátriánkkal, a kórház dolgozóival és a páciensekkel. Ha visszaemlékszem a még az első hullám alatt adott interjúmra, akkor rögtön eszembe jut az első koronavírusos páciens diagnosztizálása. Nagy volt a riadalom, hiszen nem tudtuk, mi következik. Majd teltek-múltak a napok, és bebizonyosodott, hogy mindenhez hozzá lehet szokni.
Akkoriban csak körülbelül öt koronavírusos páciens feküdt a kórházban és ők is csak a diagnosztika felállításáig, majd átvitték őket a megyei kórházba. Ehhez képest a második hullámban jócskán megnövekedtek a számok. Mivel mi egy kórházhálózat része vagyunk,
emlékszem arra, mikor a kollégáim a többi kórház orvosaival közösen egy online konferencián vettek részt, és ott már elhangzott néhány figyelmeztetés, hogy a második hullám nálunk is lesújt majd, mert a többi kórházban már tombolt. Hittük is ezt, meg nem is, hiszen a nyár szinte korlátozások nélkül telt el.
Elérkezett a szeptember, és mi is elkezdtünk felkészülni az esetleges második hullámra. Októbertől pedig már teljes erőbedobással a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásra összpontosítottunk.
Kórházigazgatóként neked főleg menedzseri feladataid vannak. Milyen rendszerszintű változásokat, átalakításokat hozott a járvány akarva-akaratlanul? Milyen fejlesztéseket kellett meghozni a helyzet miatt?
Mivel az első hullám már mögöttünk volt, úgy éreztük, tudjuk, mivel állunk szemben. Felkészítettük arra az eshetőségre a kórházat, ha a koronavírus komolyabb erővel csapna le.
Volt egy járványügyi tervünk, ami többé-kevésbé fedte a már az előző kormány által elfogadott tervet a koronavírus-járvány kezelésére. Sajnos el kell mondani, hogy ez a terv november elején nagyjából öt perc alatt foszlott szét.
A terv lényege az lett volna, hogy a kórházakat három csoportba osztják. Ha az első csoport megtelik – amelybe a járványügyi osztállyal rendelkező egyetemi kórházak tartoztak –, akkor egy másik kórházat alakítunk át úgy, hogy fogadhassa a koronavírusos pácienseket. Ha ez is megtelne, akkor kerül képbe a harmadik csoport, az úgynevezett piros-fehér kórház.
A dunaszerdahelyi kórháznak ebbe a harmadik csoportba kellett volna tartoznia.
Természetesen mi is erre voltunk felkészülve, és úgy terveztük meg a működésünket, hogy a sürgősségi és a tervezett ellátás is zökkenőmentesen működhessen. Ahogy azt mondtam, november elején egy minisztériumi rendelet által ez a terv megszűnt, és onnantól kezdve nagyon gyorsan kellett annak érdekében cselekednünk, hogy eleget tegyünk mindazoknak a feltételeknek, amelyek a járványhelyzet során előfordulnak.
Ennek a témának van azonban egy másik része is – az emberi állomány, amelynek kritikus helyzetét teljes egészében felfedte a járvány. Van-e bármilyen megoldás erre a helyzetre, illetve elindult-e ennek a megoldásnak a keresési folyamata? Vissza lehet-e hozni a külföldön dolgozó orvosokat, nővéreket?
A járványhelyzet megmutatta, hogy hiába rendelkezünk a legmodernebb egészségügyi eszközökkel, ha nincs személyzet, aki ezeket kezelje, akkor az egy óriási hátrányt jelent. Nagyon sok olyan felajánlást kapott a kórház, amelyekben lélegeztetőgépeket adományoztak volna, de ez bizonyos pont után már nehéz volt meggyőzni az adományozókat arról, hogy hiába lesz kellő számú lélegeztetőgépünk, ha nincs hozzá megfelelő személyzet.
Egy, az intenzív osztályon dolgozó nővér legfeljebb két beteget tud egy időben ellátni úgy, hogy a felépülés mindegyik feltétele meglegyen. A kórháznak továbbá a százhúszezer lakosú Dunaszerdahelyi járás akut ellátását is meg kellett oldania, továbbá a tesztelés is további terheket rótt a kórházra. Volt egy mobil tesztelőhelyünk, ahol PCR-teszteket végeztünk, és egy további is, ahol antigén teszteket. Nagyon nagy kihívás volt ezeket a dolgokat megoldani a rendelkezésünkre álló személyzettel.
Főleg az ápolási igazgatónőnk volt nehéz helyzetben, mert a járvány előtt is már csak olyan létszámú volt a személyzet, amennyivel éppen, hogy működhet a kórház, nagyjából 98%-on lavíroztunk. A járvány alatt a plusz feladatok elvégzését is be kellett biztosítanunk. Szeretnék köszönetet mondani a kórház összes dolgozójának, hogy nem panaszkodtak a kritikus helyzet alatt sem. A hálózatunkban szereplő több kórház igazgatójával is beszéltem, és több olyan intézmény is akadt, ahol gond volt ezzel. Nálunk megtörtént az, hogy egy időben hatvan egészségügyi dolgozónk volt karanténban. Le a kalappal mindenki előtt, aki azokban az időkben kettőzött erőbedobással végezte a munkáját.
További érdekes téma a kórház gazdasági helyzete. Gondolom, a koronavírus-járvány nem kedvezett az intézménynek ebből a szempontból, amely már a pandémia előtt sem volt túl jó Szlovákiában. Mely beruházások folytatódnak, amelyeket a járvány félbeszakított, és lesznek-e újabbak?
Ellentétben az egyetemi kórházakkal, a dunaszerdahelyi fegyelmezett stratégia szerint működik és nagyon kiegyensúlyozott pénzügyi helyzetben van. Ez azt jelenti, hogy minden évben egy meghatározott költségvetés alapján működik a kórház.
A bevételi és a kiadási oldalon is sikerült jól teljesítenünk a tavalyi esztendő során is. Ennek köszönhetően nem is kellett semmiféle olyan fejlesztést sem leállítanunk, amelyeket még a járvány előtt indítottunk el,
beleértve a multidiszciplináris intenzív osztály építését, a sebészeti osztály felújítását, az elkövetkezendőkben pedig az új sürgősségi osztály létrehozását.
Lehet, hogy ezek az újítások késnek majd pár hónapot a koronavírus-járvány miatt, de nem kellett ezeket leállítani. A projektek 85%-ban uniós pénzekből kerülnek kivitelezésre, a fennmaradó 15%-ot saját forrásból biztosítja a kórház. Ugyanakkor minden kötelezettségünknek is eleget teszünk, időben elvezetjük mindegyik alkalmazottunk után az összes szociális és betegbiztosítási járulékot, továbbá a beszállítókkal is teljesen korrekt módon dolgozunk együtt.
Az egészségügyben dolgozók elfáradtak. Mit jelent ez a gyakorlatban, hogy tekintesz erre a dologra és meddig lehet még feszíteni a húrt az egészségügyi dolgozókkal ezen a téren? Hiszen ki kell mondani, hogy a fáradtsággal növekszik a hibaszázalék is…
A második hullám beköszöntésekor egy bizonyos átszervezést kellett eszközölnünk. Az egyes részlegek eltérő százalékban voltak érintettek ebben az átszervezésben. A tervezett ellátást nyújtó részlegeinket átcsoportosítottuk.
Értelemszerűen a Covid-osztályon dolgozók minden nap ugyanabban a közegben munkálkodtak, és ez főleg fejben, nem is inkább fizikailag volt számukra kimerítő. Volt olyan is, hogy egy szolgálat ideje alatt akár tíz beteg is elhunyt. Erre nem lehet felkészülni.
Nagyon-nagyon hosszú ideig tartott ez az állapot, hiszen lényegében szeptembertől egészen május elejéig, amikortól nagyjából a normális kerékvágásba tért vissza a kórház a mindennapi élete. Mindenki nagyon várta már, hogy több mint fél év eltelével végre ismét rendeltetésszerűen működhessen a kórház. Most pedig azt látom, hogy ez a visszarázódás nem megy egyszerűen, hiszen a Covid időszaka alatt az egyes osztályok hozzászoktak ahhoz, hogy kevesebb pácienst kellett ellátniuk. Ha a jelenlegi helyzetet a 2019-ben tapasztaltakkal hasonlítom össze, akkor azt látom, hogy még mindig nem tartunk ott annak ellenére sem, hogy mindenki nagyon várta már a korlátozások feloldását. Ez megtörtént, de mégis valamiféle mediterrán lazaságot lehet továbbra is érezni.
A járvány elején megbecsültük az orvosokat és az egészségügyi dolgozókat. Azt mondtuk, hogy megváltozik a hozzájuk való viszonyunk, de jött a dezinformációs világ, amely szerintem ezen a téren is nagy károkat okozott. Pavol Čekan biokémikus mondott egy olyan dolgot, hogy a járvány előtt a polgárok nem nagyon szerették a tudósokat, viszont a járvány alatt és után szinte már megutálták őket és a hozzáértőket. Szerinted van ebből kiút, mit kellene tenni a dezinformációk ellen? Érdemes velük háborúzni?
Éppen nemrég olvastam egy magyarországi orvos nyilatkozatát az egyik hírportálon, aki szerint a vírusszkeptikusokkal vitatkozni olyan, mint galambokkal sakkozni. Mi is rájöttünk arra, hogy ha valakinek meggyőződése valami, akkor őt nagyon nehéz meggyőzni az ellenkezőjéről. Főleg akkor, amikor a kórháznak a kormány sajtótájékoztatói után kellett a működését szabályozni. A legnagyobb információs portál napjainkban a Facebook, ahova mindenki leírja a véleményét.
Nem minden esetben tudjuk, ki áll mögötte. Amikor megkérdeztem a hozzám közelállókat, hogy miként alakult ki az adott véleményük, akkor azt válaszolták, hogy a Facebookon olvasták. Ekkor azt mondtam, hogy nincs több kérdésem, az biztosan úgy van akkor. Innentől kezdve nem is igazán lehet velük vitatkozni, mert amit ott leírtak, az számukra szentírás.
Visszaemlékezve az első hullámra, a kórház kerítésére ki volt feszítve egy molinó, amely kitartásra buzdított minket, pedig akkor mindössze öt koronavírusos beteg volt a kórházban. Akik azóta megjárták a Covid-osztályt, azoknak 180 fokot változott a véleményük. A másmilyen ok miatt bekerült pácienseknél nem igazán figyeltük meg a kórházi személyzettel szembeni megértést. Sokáig tartott ez a második hullám és mindenki belefásult, de azt tapasztaltuk, hogy a türelem, a megértés és az udvariasság túlnyomórészt eltűnt a betegekből.
Mit tettél, amikor a munkatársaid körében találkoztál hasonló véleményekkel? Láthattuk, hogy a televízióban is megszólaltak orvosok és nővérek, akik megkérdőjelezték egyik-másik tudós véleményét…
Nem tudom, hogy milyen műveltségi szinttel rendelkező emberek ezek, de nálunk is tapasztalható volt, amikor októberben megkérdeztük orvosainkat arról, hogy ki fogja magát beoltatni, mindenki nagyon szkeptikus volt. Nem bíztak a vakcinában, majd, amikor szembesültek a második hullám erejével télen és tavasszal, akkor teljesen más lett a véleményük.
Jelenleg minimális számú olyan ember dolgozik a kórházban, aki nincs beoltva. Sőt, eddig egyetlen oltásellenes véleménnyel sem találkoztam.
Nyilván ez attól is függ, hogy az illető találkozott-e személyesen a betegséggel. Addig, amíg valaki nem szembesül vele, sokkal inkább hiszi el a félrevezető információkat. Pillanatnyilag a közösségi hálókon nem igazán látok megosztva például Igor Bukovský doktortól videókat, aki elég szkeptikus véleményt fogalmazott meg az oltásokkal kapcsolatban. Nehéz megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját, de ez egy folyamat, amely során nagyon sok múlik a személyes tapasztalatokon.
Lehetetlen megmondani, milyen lesz a helyzet szeptemberben vagy akár a későbbiekben, de azzal tisztában vagyunk, hogyan is kellene viselkednünk a polgároknak vagy akár az állami intézményeknek. Miként kellene viszonyulnunk az előttünk álló időszakhoz, ami esetlegesen a járvány új hullámát hozhatja el?
Tisztában vagyok vele, hogy az emberi emlékezet nagyon rövid és szelektív. Szeretnék azonban mindenkit arra kérni, hogy vegyen erőt magán és emlékezzen arra, milyen volt a helyzet az elmúlt fél év folyamán.
Ki kell használni ezt az időszakot, hogy visszatérjünk a normális kerékvágásban és fitten tartsuk magunkat szellemileg és fizikailag is, mert ez nagyon fontos.
Rendkívül nagy hangsúly van az oltásokon. Örülök, hogy a Dunaszerdahelyi járás ebben a tekintetben az élen jár Szlovákiában, és szerencsére a váróteremben is sokan vannak még, akik az oltásukra várakoznak. Mindenkit szeretnék arra biztatni, hogy aki csak teheti, oltassa be magát, mert csak így fogjuk tudni megakadályozni a következő hullámot.
Lehet, hogy most ugyanúgy nem hiszünk benne, mint tavaly augusztusban, de el fog jönni és az határozza majd meg a súlyosságát, hogy a lakosság milyen arányban lesz átoltva.
Szeretném némi optimizmussal megtölteni a beszélgetésünket, ezért rád hagyom a zárómondatokat.
Javul a járványügyi helyzet, itt a nyár. Mindenkinek azt szeretném kívánni, hogy pihenje ki magát, de legyünk tekintettel a környezetünkre is. Figyeljünk oda egymásra, legyünk többet együtt, hogy fel tudjunk készülni egy esetleges következő hullámra. Nem szeretném, ha ez bekövetkezne, de nem csak rajtunk múlik. Kívánok mindenkinek kellemes nyarat és hogy sikerüljön megőriznünk a testi-lelki épségünket.
Sylvia, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést és kívánok neked, a családodnak és a munkatársaidnak is erőt, egészséget és kitartást!
