KLIKKOUT-ARCHÍV: Emlékszem, úgy kezdődött, hogy jóanyám megtanította velem az esti imádságot, amit azóta sem felejtettem el. Na nem rendszeresen, de azért néha este elmormolom, hogy az „én Istenem, jó Istenem… vigyázzon a szeretteimre. Aztán elsős-másodikos lettem, és mint minden hasonlókorú gyermeket, beírattak hittanra.
Volt is nagy bőgés belőle, de akkortájt aki hatással tudott lenni rám, az a sülyi papa és mama volt.
Szóval az első hittanórán szinte rettegtem a nagydarab, kopasz, mindig frissen borotvált, feketeruhás, papi sapkát viselő embertől, akit mindenki csak Báripapnak nevezett.
A Miatyánk és Üdvözlégy simán belemászott a fejembe, de a Hiszekeggyel akadtak némi gondjaim, amit azóta sem sikerült megtanulnom.
Az első papi fenyítést meg is kaptam érte, aminek következtében a pajeszom majdnem a plébános úr kezében maradt. El is panaszkodtam szipogva a papának otthon, aki a térdére ültetve csak annyit mondott: fiam az imádságokat meg kell tanulni, de nem kell elhinni mindent, amit a plébi mond!
A nagy tiszteletnek örvendő Szigeti Nándort, mindenki Bátyóját aztán valaki látta bemenni a sekrestyébe a vasárnapi szentmise után, és mit ad a teremtő, attól fogva nem volt pajeszhúzás.
Nagyapám intelemének csak a második feléhez tartom magam azóta is, de néhány prédikáció tényleg jól sikerül a plébános uraknak.
Nem gyakorlom a hitet, de hiszek, bár nem azért, amit sokan mondanak, „hogy valamiben hinni kell”.
Aztán eljött a nagy nap és elsőáldozók lettünk. Gyönyörű volt és emlékezetes.
Napjainkban is tartanak elsőáldozásokat, talán egyre többen képesek a szívükkel gondolkodni, mint az eszükkel?!
