Az utóbbi napokban folyamatosan az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon képes vagyok-e fiatalnak maradni.
Sorra fogynak a napjaink, kifolynak a tenyerünkből, bármennyire szorítjuk is a kezünkben, akkor is, akár 20 évesek vagyunk, akár 50, erre sajnos semmiféle befolyásunk nincs. De arra van, hogy a megadatott napjainkat hogyan is éljük meg.
A fiatalok összesúgnak az öregek háta mögött, mert már a könyökükön jön ki a klisé, amit állandóan hajtogatnak, miszerint lélekben milyen fiatalok és belül egy perccel sem idősebbek huszonötnél.
De vajon valóban így van ez? Valóban olyan rugalmasak vagyunk, mint 10 vagy akár 20 éve, valóban képesek vagyunk a kompromisszum nélküli elfogadásra, valóban képesek vagyunk a mának élni, és ami megadatott, megbecsülni és kiélvezni? Ha ezekre a kérdésekre mind igen a válasz, akkor már jó eséllyel pályázhatunk a valóban fiatal címre, még akkor is ha születési évszámunk jóval az ezredforduló előtti.
De mi más állandó feladatunk lehet az életben, mint annak mértékletes élvezete, és a kiegyensúlyozott boldogságra törekvés?
Bármerre sodorjon is a sors, egyedül Mi döntünk arról, hogy a születésünk körülményeit, a családunkat, a hazánkat elfogadjuk-e, vagy egy új otthont teremtünk valahol máshol – természetesen azt is maximális odafigyeléssel és elfogadással –, hogy a választott partnerünk mellett kitartunk-e, vagy épp szakítunk, mert közösen már nem találjuk a harmóniát, hogy a környezetünket alázattal nemesítjük-e, hogy napjainkat minden perccel szebbé és szebbé tesszük-e, és egykedvű derűnkkel másnak is derűs perceket okozunk-e.
Örök kérdés, hogy a fakivágás helyett inkább virágot ültetünk-e, vagy a gyermekünk dorgálása helyett inkább dicsérjük-e. S ha ügyesen tettük, amit tennünk kellett, akkor a háttérből figyelhetjük majd, ahogy a jó szavaink és nemes tetteink szárba szökkennek és maguk is virágot bontanak.
Idővel talán megtanulunk úgy fiatalnak lenni, ahogy azt kell(ett volna). Talán képesek leszünk elsajátítani egy olyan minőségi életvitelt, ahol jobban tiszteljük a szót, nem szórjuk olyan felelőtlenül a rossz minősítéseket, a negatív kommenteket, a keserű megjegyzéseket, mint sedre szakács a sót. Ha kell, ha nem. Odafigyelünk majd minden mondatunkra, sőt, nemcsak a kimondott szavainkra, hanem a gondolatainkra is. Hisz’ mind nagyon jól tudjuk, a „gyűl” öl. Magunkat mérgezzünk, ahogy egy rossz szó kicsusszan a szánkon, vagy akárcsak a gondolatainkban megjelenik és hagyjuk, hogy magával rántson.
Talán idővel megtanulunk bölcsen fiatalnak maradni, egy olyan életet élni, ami számunkra és a családunk számára is tökéletesen megfelel. Hogy végül többet adhassunk nekik, mint amennyit titkon elvárunk, és akkor se keseredjünk el, ha épp nem úgy adják vissza, ahogy azt reméltük.
Az élet ajándék. S mi mást tehetünk az ilyen kincsekkel, minthogy megosszuk azok között, akiket szeretünk. Tegyük hát saját magunkat is ajándékká, akivel egyszerűen jó lenni. Ehhez viszont frissesség, rugalmasság és elfogadás kell, no meg persze alázat és türelem minden élőlény iránt.
