Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Hodosi Ferenc, „Papi”
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Létezik egy mondás: a legendák köztünk élnek. Ma a dunaszerdahelyi lelátó egyik ikonikus alakjának történetét olvashatja a tisztelt nagyérdemű. Hodosi Ferenc, legtöbbünknek csak Papi, egy hatalmas „figura”, aki már utazott vele, az tudja, ismeri. Rekeszizmok megfeszülnek, szem nem marad szárazon és nem csak lelkünk szomját oltja, de így van ez rendjén. Felüdülés hallgatni az autóbuszban kedvenc nótáját (amit most inkább nem idéznék), mindenkihez van pár kedves szava, ő valóban imádja a DAC-ot. Igaz szerelem ez, persze csak a Terike után. Végre ismét találkoztunk, úgy hozta az élet, hogy aznap este csaknem az egész banda eljött, ki lett ez találva rendesen. Az asztal egyik végében Papi szeretett feleségevel, túloldalt szerény személyemmel és a szebbik felemmel. A televízióban fél szemmel, vagyis inkább csak füllel az Európa-bajnokság negyeddöntőjét figyelve indítottunk.
Szia Papi, köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást, azt külön üdvözlöm, hogy Terikét is jó egészségben láthatjuk melletted. Ugye, ha jól tudom Bősről származol, onnan kerültél Szerdahelyre, aztán jött a foci az életedbe…
Életem első komoly focimeccsén Prágában voltam, a magyar válogatott – Albert Flóriánnal, Mészöly Kálmánnal, Bene Ferivel… a soraikban – Csehszlovákiával játszott. Gyerek voltam még, könyörögtem nyugodjék édesapámnak, hogy vigyenek magukkal, az Állami Gazdaság autóbuszával utaztunk.
Bősről származom, onnan kerültem egészen fiatalon Szerdahelyre, aztán itt alapítottunk családot a feleségemmel, Terikével. A Pozemné Stavby-nál dolgoztam, adtak lakást, megszerettem a várost, így volt ez abban az időben.
Először szokatlan volt, falusi gyerekként kaszáltam, állatokat tartottunk, reggeltől estig dolgoztam, megtanultam értékelni a paraszti munkát. A legnehezebb meló, de nélküle nincs semmi, ők teremtik az ételt az asztalra. Bárcsak ma is azt ennénk!
Mindig is érdekelt a foci, a térdem miatt nem játszhattam, így csak néztem. Megkedveltem a DAC-ot, abban az időben még valamilyen területi bajnokságban játszottak kisebb városokkal, a legnagyobb riválisnak a nagyszombati Lokomotíva számított. Kintre nem nagyon jártunk, de a feljutásért vívott találkozóra Nagyszombatba elmentünk. A Divízió már „erősebb kávé” volt, ha azt valaki megnyerte, feljutott a Szlovák Nemzeti Ligába. Komárommal „birkóztunk” sokat, végül ‘80-ban sikerült felkerülni. Ott meg a Ligetfaluval, Besztercebányával, Nyitrával harcoltunk, nos ’85-ben megnyertük azt a bajnokságot is.
A federális liga, az volt az én osztályom, szerettem Csehországba utazni. Manapság már nem ismerem annyira a focijukat, anno eljártunk mindenfelé. Ma is mennék, de olyan ez, mint a sör… Megfogadtam, ha kinyitnak a kocsmák, megiszok egyszerre hármat is. Mit ad Isten, kinyitottak, ám azon kaptam magam, hogy 20 perc múlva otthon vagyok. Rájöttem, a sör akkor ízlik, ha barátok vesznek körül, ha jó a társaság.
Az on tour-okra ez valóban jellemző, ott ilyenben van része az embernek. Odahaza meccs előtt megálltunk a Zerdában vagy a Csicsóban, attól függ, honnan volt a bejárás. Megvitattuk, mennyi lesz az eredmény, ha nem nyertünk, akkor is jónak kellett lenni, elfogadni, hogy aznap nem volt szerencsénk.
A foci olyan dolog, hogy egy gyengébb csapat is foghat ki jó napot, nekünk meg nem úgy sikerül a nap, és máris ott a meglepetés. Vegyük például az Eb-t, a foci ilyen, lehet benne minden.
Megvannak a magam babonái, a meccs napján nem lehet borotválkozni, a mama induláskor önt egy stampedit. Van egy pad, amire mindig le kell ülni, ha ültek rajta előttem, az balszerencse.
Amikor a federális ligában játszottunk, ha szombaton volt a meccs, már pénteken elmentünk, aztán ott aludtuk. Általában Terikével, meg Dávid unokámmal utaztam, kirándulásnak is fel lehetett fogni: České Budějovice, Hradec Králové, volt hogy a Slávia ellen a második félidőben jutottunk be, mert a taxis mindenfelé keringett velünk, de ez is élmény, nem felejtem el soha. Budějovicén egyszer összetévesztettek az elnökkel, a recepciós felszólt, hogy a kocsi előállt, lehet menni a stadionba. Gondoltam, magam úgysem találok oda, hát beültünk. Sok mindent elfelejt már az ember, de ilyesmit nem lehet…
Istenem, azok a felejthetetlen túrák, ezt tanúsíthatom. Sokfelé utaztunk együtt, és a legjobb társaság voltál Papi. Mesélsz még ezekről?
Hát igen, sok jó on tour-on voltam, jó társasággal, volt hogy 3-4 buszt is indítottak. Kötelező volt a győzelmi szivar, aztán ha épp’ nem nyertünk, akkor is elszívtuk. Ma már leszoktam a cigiről is, de akkor nem számított. Ha az ember szereti a csapatát, elkíséri mindenhova, ha nyerünk, ha nem. Amikor Szencen játszottunk otthon, oda is mindig elmentem, pedig ott nem játszottunk valami fényesen. Még Kassára, meg Nagymihályba is… oda, ha az egészségem engedi, ezután is elmegyek, nagymihályi ugyanis a Czető Pista barátom, valamikor focibíró volt. Bevisz a vendéglőjükbe, elbeszélgetünk. Oda is egy nappal korábban érkezünk, aztán a meccs után is még ott alszunk. Van egy jó hotel, a csapat is ott szokott megszállni.
Poprádon egy gyönyörű panzióban laktunk Terikével. Tél volt, az Eperjessel meccseltünk, fagyos volt a pálya, aztán megoldották. Kétszer is ott játszhattuk volna a kupadöntőt, de elszórakoztuk. Rég volt már 1987, kéne valami kupa.
Kopřivnicére abban az időben mindenki elment, a kupadöntőt nem lehetett kihagyni. Nem mi voltunk esélyesek, mindenki Sparta-győzelmet várt, nem „kutyák” fociztak náluk, azok adták a válogatott felét: Skuhravý, Hašek, Stejskal, aztán meg a Nedved. Sosem tudtuk őket megverni, pedig egy alkalommal már 3:0-ra is vezettünk. Ezeken a meccseken mindig szívből játszott a DAC.
Bármelyik cseh csapathoz mentünk, tízezer ember várta a DAC-ot. Azelőtt Csehszlovákiában, meg Magyarországon többen jártak focira, mint a németeknél. Mára ez az arány megfordult, ott ez társadalmi esemény lett. Közrejátszik, hogy megszüntették az állóhelyeket is. Pozsonyban – ki sem mondom inkább a stadion nevét, mert utálom őket – bajnokin 45-50 ezer ember, Budapesten 70-80 ezer a Népstadionban a kettős rangadókon. Szerdahelyen a 10-12 ezer is szép szám, most az új stadionban már minden kényelmünk megvan. Le lehet ülni, mindenhonnan jól belátni a pályát, már csak olyan csapat kéne, aki valamit el is ér rajta…
Megérkeztünk a jelenbe. Hogy áll most a DAC szerinted? Aztán még tudomásom van jópár érdekes túráról: Kassa, Brünn, vagy éppen Rózsaszállás. Van egy ’87-es fotóm, amin mindketten rajta vagyunk, még nyugodjék faterom is…
Sajnos nem mehettünk meccsekre, ez nagy baj. Valahogy a bajnoki címtől is messzire estünk. Azon a bizonyos zsolnai meccsen, amikor 4:1-re kikaptunk, nem volt semmivel sem jobb a Zsolna. 2:1-re feljöttünk, aztán rúgtunk egy öngólt, ez letörte a csapatot.
Szereddel meg egy félidő alatt 50 faul ellenünk, azt a bírót nem eltiltani kéne, hanem felakasztani. Fagyos volt a pálya, de az ellenfélnek is fagyos volt, azon kell játszani, ami van. A második vereség után jött a harmadik és vége lett a jó szezonunknak. Gödör volt, hatalmas. Az ellenfél szerencsével nyert, vagy a bíró segített, de magunkat is megvertük. Megértem a játékosokat és az edzőket is, mindig nem lehet valaki a topon, de olyan mérkőzéseket vesztettünk el, amit hozni kellett volna. Otthon a Maróttal, ilyet nehezen emészt meg az ember. Az edzőre sosem mondtam, hogy rossz, talán csak arra a portugálra [megj.: Hélder Cristovao – B.R.].
2008-tól – mikor visszatért a liga -, csak egy meccset hagytam ki, betegség miatt nem voltam a Slovanon. Pali hívott, hogy mi lesz már, de 39 fokos lázam volt, lábra sem tudtam állni. Pedig a második ligában voltak jó messziről is csapatok, a Bártfa, vagy éppen a Rózsaszállás.
Általában négyen mentünk mindenhova, a Pali, Attila, Ervin meg én. Ha tehetném, most is elmennék. Jött ez a pandémia, elhúzódott, aztán valahogy beletörődtünk, odaültem a számítógép vagy a TV elé… könnyű lenne visszaszokni, mert nagyon sok jó meccsen voltam, melyeknek sok barátot köszönhetek. Ha nem lenne a DAC, nem ismerném az Ervint, vagy téged, Attilát, meg a többieket. Hol jöttünk volna máshol össze?
Terikével megyünk valahova, rám köszönnek: jó napot Papi! – ő meg kérdezi: ki volt ez? Mondom, honnét tudjam, biztosan a fociról ismer. A kinti meccseken megvolt a stabil 300 ember, látásból mindenkit ismerek, mégha a nevét nem is tudom. Szenicére szerettem járni, de Pozsonyba, meg Nagyszombatba nem. Ott népvándorlás van, és útközben semmit nem tudsz csinálni. Rózsahegyre menet viszont megállsz Dóvalon, eszem-iszom van. Egyszer egy egész cigányzenekar kísért minket, a vonóba raktuk a pénzt nekik vastagon. Ne legyen az ember ilyen esetben zsugori. A beléptetésnél mindent átkontrollálnak, sehol sincs olyan szigor, mint Rózsahegyen. Viszont az út mindenért kárpótol.
Egyszer Kassára mentünk télen, hó volt, mínusz 13 fok hideg. A vendégszektorba senkit se vártak, zárva volt a pénztár. Odajött egy rendező, telefonált, hogy mi legyen? Azt az utasítást kapta, hogy ha eljöttünk ilyen messziről ebben a hidegben, engedjen be minket, nem kell semmiféle jegy. Félidőben még teára is elvitt minket. Annál hidegebb talán csak Pápán várt minket, a Mohseni félcipőben állt mellettünk.
Előkészületi meccs volt, akkor hozták azt a cseh Kadlec gyereket. Olyan magas volt, hogy nem fért be a kispad alá, de focizni nem tudott. Egy másik alkalommal a Brünnel játszottunk valami környékbeli faluban, éppen búcsút tartottak, úristen! Domboldalon volt a pálya, az Ervin folyton legurult, úgy húztam vissza őt.
Ilyen sztorikat nem felejt el az ember, míg él. Ha elmentünk valahova és kikaptunk, sokan mondták, hogy többet nem jönnek. Az arab idején gyakran előfordult, manapság hálistennek nincs így. Mondom, gyerekek, ilyet ne mondjatok, a jövő héten úgyis itt lesztek. Hétfőn már jött is a telefon, hogy akkor szombaton mégis megyünk…
Remélem az új idényben is összejön egy jó csapat. Pár éve a lányomék is elkezdtek járni mindenfelé a Friderika unokámmal…
Arról a közös képről, amit említettél, sok mindenkit felismertem, ott állok a szélén a nagy hajammal. Nem ma volt már, akkortájt két órával a meccsek előtt kint kellett lenned, hogy a helyedre kerülj. Össze voltunk préselődve, mozdulni sem lehetett sokszor. Ha szereted a csapatod, ilyesmik nem számítanak. A bojkott alatt megfogyatkoztunk, de akkor tényleg rosszul is ment a szekerünk, ki is estünk. Ha valaki menedzselni akar egy csapatot, gondoljon rá, hogy fizetnie is kell…
Bizony, sokszor megfizettük már mi is a tanulópénzt. Köszönöm a beszélgetést Papi, jó egészséget nektek. Találkozzunk mihamarabb a stadionban, hajrá DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
