Fotó: Pixabay.com
Megy a vita itthon, hogy az iskola jó-e vagy rossz. Mintha ezt ilyen egyszerűen el lehetne dönteni. Felmerül hát a kérdés, mégpedig teljes joggal, hogy vajon képesek vagyunk-e előítélet-mentesen dönteni az iskolakezdésről, az iskolaválasztásról, a mikorról, a hogyanról és egyáltalán arról is, hogy szükségünk van-e a magasszintű közoktatásra. Egy tisztességes szakma mellett tesszük le voksunkat inkább, vagy csak kijárjuk az élet iskoláját és hagyjuk, ahogy arra sodorjon bennünket, illetve gyermekünket a szél, amerre szeretné?
Hol kezdődik – és talán, ami még fontosabb –, hol ér véget a szülő szerepe az iskolaválasztásban? Valóban segítség-e a szülői befolyás, vagy inkább családi átok, ami alatt gyerekként úgy érezzük, inkább megroppanunk, mintsem egészséges lelkülettel nevelkednénk.
Kétségtelen, hogy a gyermekünkhoz legközelebb állók ismerik leginkább azt az érdeklődési kört, amiben mozoghatunk. Tehát Anya, Apa, nagyszülők, legjobb barátok. De mégis mik befolyásolhatnak egy kisiskolást, amikor arról ábrándozik, hogy rendőr lesz, vagy cukrász, állatorvos, vagy fodrász?
Néha már azt hiszem, hogy a továbbtanulás egyszerűen hit kérdése. Valamelyik szülő hisz a közoktatásban, a másik pedig csak kötelező kellemetlenségnek tekinti. Pedig a megfelelő szakmai előmenetelhez elengedhetetlen a magasabb szakképesítés, valamint a felsőfokú végzettség, ami egy „jobb” munkahelyen már általános elvárásnak számít. Arról nem is beszélve, hogy az oklevelek és a diplomák mellett, legalább két idegen nyelv középfokú ismerete is sokszor alapkövetelmény.
Ugyancsak érdekes kérdés, hogy mi alapján döntünk az iskola minőségéről és fajtájáról. Számos akadály nehezítheti gyermekünk iskolaválasztását még akkor is, ha pontosan tudja, hogy mi szeretne lenni és mikor.
Mégis hogyan lehetünk szülőként előítélet-mentesek úgy,
– hogy a saját iskolai sérelmeink ne gátolják gyermekünk továbbtanulási ambícióit?
– hogy a magunk hitrendszere, miszerint az iskola jó, vagy épp rossz, ne befolyásolja őt?
– hogy ne a többgenerációs családi hagyomány legyen számára az egyetlen továbbtanulási lehetőség, hanem szabadon választhasson. Mint például pedagógus családok vagy ügyvédek.
– hogy ne a mi gyerekkori céljainkat tűzze ki maga elé, hiszen ez egyedül az ő jövőjéről szól, nem a mi be nem teljesült szakmai ábrándjainkról.
Szülőként valóban fontos volna, hogy semmiféle módon ne befolyásoljuk gyermekünket, hanem támogassuk őt ott, ahol tudjuk, ahol bizonytalan és nem hisz magában. Ne kelljen megmondania, hogy mi lesz, ha még maga sem tudja. Hagyjunk neki időt, hogy a saját tempójában fejlődjön és úgy tapasztalhassa meg a szikrákat, amelyek őt fellobanthatják, hogy ne csak pillanatnyi fellángolások legyenek, hanem egyúttal útjelző fáklyák is.
Külső nyomás és elvárások nélkül sokkal könnyebben és egyszerűbben választanak. Adjunk hát nekik teret és időt, hogy érezhessék, bármerre lépnének is, mi támogatjuk őket.
