NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL, FOTÓ: SZERZŐ
Reggel az első utam a vízforralóhoz vezetett. Szokás szerint két bögrébe készítettem kávét, majd kiültünk a verandára. A gyümölcsfák lombjai között bekandikáltak a reggeli nap első sugarai, és a sárgarigó éppen egy ágat cipelt a csőrében. A gyerekek egész éjjel édesen aludtak. Ma lenyírom a füvet – mondom a feleségemnek, mire ő helyeslően bólogatott. Lassan beérik a paradicsom, valamelyik délután csinálunk lecsót belőle – vágtam rá ismét. Szeretem a reggeli harmatos fű illatát, olyan ártatlan, olyan tökéletes…
Ekkor egy dallam ütötte meg a fülem, az ébresztőmé volt, munkába kéne menni. De miért, Istenem? „Mert csóró vagy!” – szólt az Úr. Francba, megint csak álmodtam, mi valójában egy társasházban lakunk, kinyitom a szemem és irány a vízforraló. Két kávé a balkonon is idilli tud lenni, főleg ha a gyerekek még alszanak, ha nem, akkor két tejecske is rendel. De sokat ront az összképen, akarom mondani a összhangon, hogy a szomszédban az idegbeteg srác megint üvölt a barátnőjével, az meg visít, mint a sárkánygyík. Eddig, ahol most lakom nem volt jellemző az effajta viselkedés.
Mindenütt akadnak „expertek”… A kávét elfogyasztva morgok egy sort, ahogy előző este is tettem.
Persze csak magamban, megtanultam, jobb, ha nem zavarom a szomszédokat. Még szóvá teszik, ahogy pár éve a másik lakótelepen, mikor délután kettőkor zenét hallgattam… Mert ők már idősek, ebéd után szunyókálni szoktak. Ja, mert este 11-kor meg feltekert hangerővel nézik a Gyilkos elméket – lévén idős korban, gyengül az ember hallása.
Aztán itt vannak mostanában ezek a „motorversenyek”, minden áldott este, nagyjából ugyanabban a késői időpontban hajkurásznak fel-alá. Nem is értem, hogy nem zavarja a csendre vigyázókat, hisz’ még éjfélkor is full gázon nyíkatják a gépeket, csikorgatják a fékeket az amúgy kihalt utcákon!? Komolyan mondom, volt, hogy már azt hittem, a vihar közeledik mennykő nagy robajjal…
Kétszázhúsz felett… a vérnyomásom is kétszázhúsz felett, imádkozom, a zajtól nehogy felkeljenek a kicsik.
Ilyen rekkenő hőségben nyitott ablaknál alszik a nép, ha tud egyáltalán aludni, és nem a birkákat számolgatja fejben az agyonizzadt vánkosán. Még mindig jobb, mint szúnyogokat számolni a falon! Szinte megváltás a kereszthuzat a lakásban, de olykor egy-egy apró fuvallat is megteszi. Nem telik mindenkinek légkondira, így hallgathatja este 10 után a motoros futamokat a város utcáin. Az alattunk lévő lakó pedig a gyerekek mindennapi hancúrozását, de talán van különbség zaj és zaj között is. Az egyik amolyan életszerű zajongás, a másik hóbortos bravúroskodásból fakad, így szinte felesleges. Divatos szóval kéretlen izé… spam. Mit tehet az emberfia, ez a közösségek velejárója, vagy megszokjuk vagy megszökünk. Mondjuk egy csendes tanyára, ahol valóban a madár se jár. Vagy csak néha…
Szeretnék ismét nyugodtan aludni és szépeket álmodni. Kiülni a verandára, ahol nem hallom a hajléktalant, amint guberálás közben nótázik, ráadásul hamisan.
Az sem hat meg, hogy DAC-szurkoló, s bár az utcán él, képben van a focival kapcsolatban. Nem is tudom, mi zavar jobban, hogy vannak ezek a mindenféle zajok, vagy hogy nem lehet velük mit kezdeni? Talán az utóbbi, az önbíráskodásra bezzeg rögtön tudnának egy lajstrom paragrafust írni ellenem! Hol van itt az igazság? Valószínűleg odaát… azon a tanyán, ahol csend és nyugalom honol, ahol a gyerekek is önfeledten játszhatnak a mezőn, és nem botlunk bele senki emberfiába, akinek nincs ott keresnivalója. Ahol nem kell kétszázhúsz fölé mennem, hogy elhagyjam a valóságot, ahol átértékelem magamban a világot!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
