Az ankét megjelent a Klikk Out 2021/7. számában.
A borítóképen: Zsigray Csaba és Csölle Kristóf / Fotós: Ugróczky István
További képek: Pexels.com
Már kifaggattam a lányokat a kamaszkorról, de úgy döntöttem, hogy nem állok meg, ezúttal a fiúk szemszögéből néztem a pubertát. Ismét bebizonyosodott számomra, hogy életünknek ez a szakasza mennyire TABUtémának számít. Egyre jobban tapasztalom azt, hogy nem vagyunk felkészülve/felkészítve jó néhány dologra… Mennyire számít, hogy bizonyos dolgokról honnan értesülünk? Nagyon nem mindegy, hogy valaki egy kínos, de mégis hasznos beszélgetésből kap útravalót, vagy pedig megbízhatatlan forrásokból, akár egy tornaterem öltözőjéből szerzi. Szerintem csak simán merjünk nyíltan beszélgetni! (:
*Bia voltam, béke*
Előzmény:
A puberta női
Mi jut eszedbe, ha azt mondom, PUBERTA?
Zsigray Csaba: Az egyik legkritikusabb időszak a tizenéves lányok és fiúk életében, tele változásokkal és hullámvölgyekkel. Olyan évek ezek, ahol próbáljuk megtalálni helyünket a világban, és ezen az úton rengeteg elutasítással találkozunk, valamint mi magunk is rengeteg embernek okozunk fejtörést viselkedésünkkel. Ezt legjobban a szülők és a közeli barátok, rokonok érzékelhetik.
*
Csölle Kristóf: Tinidrámák, amikből annak ellenére, hogy nem különösebben szeretem őket, indokolatlanul sokat nézek.
Hogyan élted meg ezt a korszakot?
Zs. Cs.: Ez alól én sem voltam kivétel. Jómagam is nagyon nehéz eset voltam, de látva az alattam lévő generációkat, valamint a velem egyidősekre visszagondolva, én kissé másképp éltem meg ezt az időszakot, mint a fiatalok többsége. A kicsapongó, lázadó magatartás helyett a visszavonult, elzárkózott énemet mutattam. Rengeteg problémát szőtt ez is, de szerencsére ez már mondhatni régen volt, és az idő elteltével nevetve gondolunk vissza azokra az évekre.
*
Cs. K.: Hát, számomra nagyon furcsa volt az egész. Gimis karrierem felénél iskolát váltottam, aztán gondolt egyet a világ, és ránk zúdított egy kisebb pestist. Ez a kettő önmagában elég érdekes élmény, lényegében a 17. és 19. életéveim közötti szakaszt mintha egy nagyon rosszul összevágott montázzsá alakította volna. Egy nagy oximoron ez a korszak. Egyszerre kell egyre több és több felelősséget vállalnia az embernek, ugyanakkor ennek csak töredékét látja. A legtöbb dologra alig van idő reagálni, mert már jön a következő. Mennyi „na hova tovább”-ra kellett válaszolnom különböző rokonoknak, amikor még én sem tudtam. Mindenképpen egy nem túl biztonságosnak érződő érzelmi hullámvasút.
A kamaszkor előtt gyakran beszéltetek erről az időszakról? Tudtad, hogy mi fog veled történni?
Zs. Cs.: Nem használnám a gyakran kifejezést a pubertás korszakról szóló beszélgetések számának jellemzésére, de úgy gondolom, pont elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi vár rám.
*
Cs. K.: Én arra tippelek, hogy ez a beszélgetés kimaradt nálam, de lehet, olyan kínos volt, hogy a tudatalattim valami nagyon mély sarkában van, nem emlékszem. Az első ilyen kézzelfogható jele annak, hogy beléptem a serdülőkorba, az volt, amikor alapsulis tanárok mondogatni kezdték, hogy „jaj, milyen mély lett a hangod”, és a telefonban párszor azt hitték, hogy az apám beszél. Eléggé krónikusan online voltam/vagyok, szóval nem szenvedtem információhiányban…
Honnan tudtad meg a legtöbb dolgot, a suliból vagy otthonról?
Zs. Cs.: Határozottan a szülőktől, de azért nem kevés információt kaptam a suliból is.
*
Cs. K.: Hát, ha ez a két opció van, az egyik sem teszi nálam valami magasra a mércét. Otthon a pubertáról maximum annyit beszéltünk, hogy amikor vfeleseltem, akkor ez volt a standard magyarázat rá a szüleimtől. Suliban pedig konkrétan 1 darab „felvilágosító” órára emlékszem, amin szerintem nagyon kevesen tanultak nagyon keveset. Hihetetlen, hogy a legtöbb helyen mennyire hanyagul van véve ez az egész, annak ellenére, hogy elég komoly és meghatározó téma. Nekem szerencsém volt, mert az internet fantasztikus dolog tud lenni, de biztos kényelmesebb lett volna, ha a neurokémiai drámáim közben még nem kellett volna magamat is tanítanom.
