A cikk megjelent a Klikk Out 2021/07. számában.
Fotó: a szerző
Olvasom a könyvet, lassan merülök bele, mintha csak egy kádba feküdnék. Úszom a betűiben, együtt tempózom a főszereplővel, Verával. Próbálom vele együtt ellazítani az izmaimat, de görcsösek vagyunk mind a ketten, átragadt rám a nyugtalansága és nekem is az az érzésem, hogy forog velem a világ, és nem úgy, ahogy én szeretném.
A mellkasunkon ül valami, nehéz megtölteni a tüdőt így. Vera lába alól kicsúszott a talaj. A mostani erőszakos, őt lépten-nyomon megalázó férfiban már nem ismer rá arra a Péterre, akibe egykor beleszeretett. Voltak vajon jelei, hogy ez majd idáig fajul? Talán az ő hibája az egész? Egyáltalán igaz az, hogy boldogok voltak valaha?
Vera fogja magát, meg a két kicsit, és elköltözik az apjához. De türelmetlen, kedvetlen, étvágya semmi, éjjelente álmatlanul hánykolódik az ágyban, szédül, kapkodja a levegőt. Nem csak volt férjére, magára sem nagyon ismer. Tehetséges, rajzolnia kéne, megtalálni rá az időt, a motivációt. A gyerekekkel is többet kéne foglalkozni, kedvesebbnek lenni velük, mesélni, olvasni nekik ahelyett, hogy a tévé elé ülteti őket. És nem kéne más férfiakkal megpróbálni betömködni azt a bizonyos űrt. De vajon sikerülni fog? Talán igen, ha vesz egy jó, mély levegőt…
