Fotók: archívum
Azt hiszem, Dunaszerdahelyen csak keveseknek kell bemutatni Katka Turzovát, akit mindenki csak „Kačena” néven ismer. Kézjegyét sokan viselik büszkén a bőrükön, ami nem is csoda, tekintve, hogy immár másfél évtizede dolgozik tetoválóművészként. Vele beszélgettem a kezdetekről, a munkafolyamatról, tervekről, emberekről.
Mióta tetoválsz?
Már 2006 óta, de az első pár év inkább a tanulással telt. A legelején a volt páromon gyakoroltam, az ő kevéssé sikerült régebbi tetoválásait kezdtem el áthúzkodni, javítgatni.
Hogy jöttél rá arra, hogy ezzel szeretnél foglalkozni? Mikor fedezted fel, hogy tehetséged van hozzá?
Mindig is ámulatba ejtettek a tetovált és piercinges emberkék, de végülis az exem volt az, aki belevitt ebbe az egészbe.
Ő noszogatott és biztatott, hogy szerinte jó lennék benne, ha megpróbálnám. Magamtól sosem álltam volna neki szerintem. Én túl nagy felelősségnek éreztem, hogy csak úgy nekifogjak.
De gondolom, azért rajzolni rajzoltál…
Persze, már gyerekkoromtól. Neki is nagyon sokat segítettem a tetoválásai megtervezésében. Átrajzoltam a mintákat indigóra, ilyesmi. Sokszor elkísértem, mikor ő ment varrni, és lassacskán beletanultam a dologba.
Hogy zajlik maga a tanulási folyamat?
Szerintem mindenkinél máshogy. Vannak kurzusok, amelyek során az ember annyi magabiztosságot nyer, hogy nem okoz neki gondot belekezdeni a dologba egyik napról a másikra. Van, aki műbőrön gyakorol, amíg nem érzi úgy, hogy felkészült.
Egyébként meg a tanulási folyamat egész életünkben zajlik, és most nem is csak kimondottan a tetoválásra gondolok.
Azért az elején feltételezem, hogy izgultál, nehogy elronts valamit.
Az exemnél nem, ott nem nagyon volt mit elrontani. (Nevet.) De persze az első alkalommal, mikor stúdióban tetováltam, vért izzadtam. Eleinte csak olyan tetoválásokat vállaltam be, amiknél nem láttak rá a kezemre, mert az remegett az idegességtől. De aztán rövid időn belül belejöttem, és megjött a magabiztosságom is, mondván, ha ezt, meg ezt sem rontottam el, akkor már nincs mitől parázni. A ceruza után az elején persze fura maga a tetoválógép használata is, ami nehéz, és megerőlteti a csuklót, de gyorsan beletanul az ember.
Végülis mi kell ahhoz, hogy valaki jó tetoválóművész legyen?
Elsősorban nem árt, ha jó rajztudással rendelkezik az illető. Bármennyire is meglepően hangzik, vannak, akik erre az útra lépnek úgy, hogy közben rajzolni sem tudnak. Persze az sem árt, ha valakinek egy kamionnyi türelme is van, és mindenképp fontos a szorgalom, a tanulás iránti törekvés.
Mennyire pontos elképzelésekkel jönnek hozzád az emberek?
Ez változó. Nagyon sokan a közösségi oldalakról, Pinterestről inspirálódnak, ott vadásznak le valamilyen mintát, ami megtetszik nekik, és azt szeretnék felvarratni. Ilyenkor igyekszem azért valami változtatást is belevinni a dologba, hogy ne ugyanaz legyen, de sokszor nehezen engednek. Aztán vannak, akiknek megvan az alapkoncepció, hogy mit szeretnének, de nyitottak az új ötletekre, és szabadabb kezet adnak a tetoválónak.
Van olyan is, aki csak nagy vonalakban tudja, hogy mit szeretne?
Van, aki úgy jön, hogy tetkót akar, mert az milyen szép, de ötlete sincs, hogy mi legyen az, ezt őszintén szólva nem is nagyon értem. Persze, mielőtt bármibe belefognánk, van egy konzultáció, amikor igyekszünk kipuhatolni, hogy mi az, amit az ügyfél el tud képzelni magán, ami valamennyire róla is szól. Akárhogy is nézzük, mégsem egyszerűen csak egy kép van rajtunk, bár van, aki így fogja fel.
Volt olyan eseted, hogy valaki x helyre szeretett volna y tetoválást, de inkább lebeszélted róla, hogy ne oda, vagy ne olyat?
Persze, bőven volt ilyen, és volt, amit egyáltalán el sem vállaltam, mert nem akartam a nevemet adni hozzá. Például még mindig jönnek a kilencvenes években divatos, eléggé borzasztó mintákkal, amiket ma már mindenki inkább átfedet…
Mi az, amivel viszont szívesen foglalkozol, és nagyon szívesen varrod fel?
Egyértelműen a saját mintákkal dolgozom szívesebben, mintsem valaki más kézjegyét próbáljam utánozni. Szeretem a színes, aprólékos grafikai kivitelezésű dolgokat. Imádok egyedi dolgokat csinálni, amik művésziek, amikben van kreativitás. De erre például kevesebb lehetőség van, amikor nagyon kicsi tetoválást szeretnének. Ezzel egyébként sokan vannak így, ameddig aztán rá nem jönnek, hogy ez így jó, tudják „viselni” magukon, aztán visszajönnek egy nagyobbért.
Van olyan konkrét pozitív tetoválói élményed, amire szívesen emlékezel vissza?
Persze, több is van, a már említett saját mintákhoz például mindig kellemes emlékek fűződnek. És a jó társaság is sokat tesz. Van például olyan barátom, aki Angliában él, de minden egyes alkalommal, amikor hazalátogat, megáll nálam egy tetkóra, és egy nagyon jót beszélgetünk közben.
De általában véve is egy kicsit pszichológusként is kell működnöd munka közben, ugye?
Igen, sokszor mennek el tőlem úgy az emberek, hogy „légyszi, amiről most beszéltünk, azt ne mondd el senkinek”. Egy kicsit kiszolgáltatott helyzetben vannak a kezem alatt, és ilyenkor sokan megnyílnak, már csak azért is, hogy elvonatkoztassanak attól, hogy a tetoválás fáj… Természetesen én nem mondok el senkinek semmit. (Mosolyog.)
Volt már, aki elájult a kezeid között?
Voltak, persze. Elég sokan. (Nevet.) Az emberben dolgozik az adrenalin. Már mikor leülnek, látod, hogy nagy a szemük, és a hangjuk is remeg. Hiába tagadják, izgulnak. Ilyenkor óvatosan kezdünk bele.
Neked is sok tetoválásod van. Melyik volt az első?
A gyufáim. Alig múltam tizennyolc, és már futottam is tetováltatni. De az első nem készült épp ideális körülmények között, mert egy rendezvényen készíttettem, ahol három-négyezer ember sétálgatott körbe, fényképeztek, és látták, ahogy szenvedsz. Túléltem, de ha megfogadtok tőlem egy tanácsot, az elsőt ne csináltassátok tömegrendezvényen…
A tieidet egyébként te csináltad, illetve tervezted?
Van olyan tetoválásom, amit én csináltam magamnak. A tervezésről viszont annyit, hogy az én tetkósom már megengedheti magának, hogy ne foglalkozzon mások mintáival, úgyhogy volt, hogy pontos elképzeléssel mentem hozzá, ő meg azonnal félre is dobta a rajzomat, hogy „ez lesz, de majd én megcsinálom”. Én viszont nagyon bízom benne és csodálom a munkásságát, úgyhogy nem volt ezzel problémám, elégedett vagyok a végeredménnyel is.
Van egyébként példaképed?
Persze, rengeteg, de nem feltétlenül ismert emberek.
Én mindenkire felnézek, aki ügyes és kreatív. Mindig van kitől tanulni.
A tetoválás után aztán mire kell figyelni, hogy sokáig szép maradjon a minta?
Sok mindenen múlik a tetkó tartóssága és a szépsége. Az ügyfél persze mindig fel van világosítva azt illetően, hogy hogyan ápolja a bőrét, de hogy mennyire tartja ezt be, az már rajta áll. Nem árt azt sem tudatosítani, hogy a korral, vagy mondjuk a sok napozás hatására a bőr változik, így a tinta is dolgozik a bőrben. Másrészt pedig mindenki bőre máshogy reagál, akié érzékenyebb, annak még jobban oda kell figyelnie az otthoni ápolásra. Allergia esetén pedig szoktunk egy teszttetoválást csinálni az igazi előtt, és csak akkor vágunk bele, ha minden rendben van. De ez egyébként ritka.
Te vállalod régi tetoválások elfedését is, ugye? Mennyire nehéz ezekkel dolgozni?
Igen. Az úgymond „özönvíz előtti” tetoválásokkal általában nincs sok gond, azok sokszor ki vannak fakulva, nem minőségi tintával készültek. Viszont van, ami nehéz dió. Sokan pontos elképzelésekkel jönnek, hogy mivel szeretnék a régit takarni, de az adott minta, vagy szín nem alkalmas erre. Ilyenkor próbálom meggyőzni az illetőt, hogy ne ragaszkodjon a terveihez, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Mindenképpen szeretnék még sokat tanulni, és olyan dolgokat kipróbálni, amit eddig még nem csináltam.
A jövőben szeretném jobban megválogatni, hogy milyen munkákat vállalok el, és azzal foglalkozni, ami tényleg örömet ad, kimondottan minőségi tetoválásokat készíteni, amelyek után büszke vagyok az elkészült műre. Szeretnék olyan irányzatokban fejlődni, amelyekben megtaláltam saját magam.
A végére egy – talán – furcsa kérdés. Én vagyok az az ember, aki már egy évtizede gondolkodik rajta, hogy csináltasson-e magának tetoválást, de még soha nem szántam igazán rá magam. Mit lehet egy ilyen emberrel kezdeni?
Nem vagy egyedül. Sok emberben meg kell, hogy érjen az elhatározás. Aztán egyszer csak nagyon megfogja őket valamilyen minta, vagy eljön az életükben egy olyan pont, aminek a kapcsán biztosak lesznek benne, hogy valamilyen módon a bőrükön szeretnék viselni ennek a jelentőségét.
A sugallat után már nem szoktak sokáig várni. Az első tetoválás után, sokszor pedig már eleve közben jön is az ihlet a másodikra. Még be sem fejeztem, és máris mondják, hogy legközelebb majd mit is szeretnének, és hová…
