FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Paradigma – avagy szemléletváltás, végre én is használhatom ezt a divatos kifejezést, igaz, ellenkező előjellel. Vannak ugyanis szilárd jellemű emberek, akik ragaszkodnak az elveikhez, a régi bevált dolgaikhoz, ahogy mai riportalanyunk is. Vendégünk egy fiatal hölgy, aki abszolút jártas a foci világában, Bazsó Timi, alias „BéTé” sokunk számára ismerős lehet a pálya széléről is. A Sportolunk.sk és a Csallóköz hetilap fotóriporterét faggattam, az életéről és persze a DAC-ról. „Bizsi” – így hívták őt az egykor oly népszerű DAC Fórumon…
Hogy kerül egy fiatal hölgy – akkor még szinte kislány – a foci, illetve a DAC közelébe, pláne egy olyan időszakban, amikor valljuk be, nem volt túl „divatos” DAC-meccsekre járni?
Napra pontosan ma [július 22.] van 15 éve, hogy először voltam DAC-meccsen. Abban az idényben az volt az első hazai találkozó és a Nagymihály csapatával játszottunk. Szemközti szomszédom, Vágó Marika néni akkor ott dolgozott, mint jegyszedő, illetve takarítónő. Nála került szóba az egyik barátnőmmel, hogy mi lenne, ha elmennénk Dunaszerdahelyen is focira. Tudni kell, hogy Nagyudvarnokban, ahonnét származom, már korábban rendszeresen jártunk, és az egyesület körül mozogtunk. Marika néni természetesen ingyen beengedett minket, cserébe a meccsek után segítettünk neki takarítani. Először bátortalanok voltunk, az akkori B-közép a Huligánékból, Kovács Balázsból, Mirkóból állt. Loptuk a távolságot, hogy közel kerüljünk hozzájuk. Hepner Dávid, Nagy Krisztián, Iván Peti – rájuk emlékszem még, velük akkor ismerkedtünk össze.
Ez volt, ahogy mondtam 2006. július 22-én, a félidőben még kétgólos hátrányban volt a DAC, aztán a ráadás perceiben Medgyes Józsi rúgott gólt, amivel kialakult a 3:3-as végeredmény.
Élményszámba ment, hogy mi takarítottunk a játékosok után, mezeket mostunk stb. Akkor készíttettem magamnak egy „Thermalparkos” mezt, ami azóta is megvan. Semmilyen más DAC-mezem nem volt azóta, nekem ez a korszak volt az, ami szimbolizálta a DAC szellemiségét.
Az egyik meccsen pár helyen kiégett a pirótól, amit én vittem be a bő gatyámban, mivel a lányokat kevésbé nézték át. Táblákat készítettünk „HAJRÁ DAC!” felirattal, amire aztán gyűjtöttük az aláírásokat.
Most, hogy készültem az interjúra, összeszedtem otthon mindent, hogy felelevenítsem magamban az emlékeket. Sok olyan dolog is előkerült, amire már nem is emlékeztem. Szalvéták, amiken a székeken ültünk, majd ráírtuk az eredményeket. Újságcikkek, vagy például interjúk, amiket én készítettem a játékosokkal, Novota Janival, Regedei Csabival, Ján Marcinnal. Saját kezűleg írták rá a válaszaikat, majd kinyomtattam az iskolaújságnak. Még a kezdetekhez visszatérve, emlékszem, hogy az „öreg” Olejník elküldött minket a Jednotába Horalkyért a játékosoknak. Csölle „Pepó”, Buka Palika… ők játszottak akkor a DAC-ban. Olyan jó érzés volt 15 évesen, hogy körülöttük lehettünk.
Személy szerint nekem hiányzik a régi stadion, a gumi szaga a játékoskijáróban, hiányzik az a családias varázsa.
Következő meccsre Sellyére mentünk busszal, a házunk előtt állt meg és a Pék házaspár felügyeletére lettünk bízva. Ez egy kupameccs volt, készült ott egy emlékezetes felvétel, amin mindannyian rajta vagyunk. Azon a meccsen valaki közülünk meggyújtott egy füstbombát, mire a sellyei rendőrök két autóval kivonultak, de olyan elánnal, hogy sikerült egymásba hajtaniuk. Gyakorlatilag minden hazai meccsen ott voltam, majd következett a Corgoň liga, és az első meccs rögtön a Nagyszombat ellen. Akkor történt az a bizonyos zászlólopás, mi a nyugdíjas tribünön ültünk.
Anyu megtudta, mi történt, mivel a nagyszombati rendőrök a falun keresztül járnak Szerdahelyre. Felhívott, hogy azonnal menjek haza, de megnyugtattam, hogy 60-70 éves szurkolókkal vagyok körülvéve, nem megyek sehova, nem lesz semmi bajom. Persze, voltak ennél rosszabb esetek is…
Középiskolából – idegenforgalmi szakról – 2 évre a DAC-hoz kerültünk szakmai gyakorlatra, az akkori „pizzériába”. Az is nagy élmény volt, ebédet szolgáltunk fel a játékosoknak, mi takarítottuk a szobáikat, még a B-tribün alatti apartmanokat is. Érdekes korszak volt, nagyon nagy fanatikus lettem. Stabilan a B-középbe jártam, aztán egy idő után nem tett jót, hogy beleláttam a klub dolgaiba, ami elvette az egésznek a varázsát. Jó parti alakult ki, akkor ismerkedtem meg például a Frankóval – Szórád Ferivel. Egyik-másik ilyen barátság a mai napig tart. Idegenbe is eljártam közelebbi túrákra: Szenicére, Aranyosmarótra, stb.
Ezen kívül a B csapat mérkőzéseit is látogattuk, volt, hogy vasárnap délelőtt gyalog mentem be emiatt Szerdahelyre. Abban a csapatban maradtak azok a játékosok, akiket annak idején megismertem a DAC-ban. Hogy pár nevet említsek: nyugodjék Kosár Dávid, Csölle „Pepó”, Egri, Tomasovics, Belkovics Lacus…
Volt egy időszak, amikor kizárólag a B-re jártam, Lelkes Ádám apukájával szoktam ülni a lelátón. Nagy poén, hogy abból a csapatból jó páran megfordultak már azóta Nagyudvarnokban is. Legutóbb Medgyes Józsi focizott nálunk játékosedzőként. De korábban például az Audi Gyuri bácsi, vagy nyugodjék Tóth Laci bácsi is edzősködött a faluban. Szeretem a járási szintű foci világát, az ún. mennyei megyeit. Jó érzés, hogy akikért anno kislányként rajongtam, „lejöttek” a járási fociba. Buka Pali Medvén focizott legutóbb, Zlacký Dióspatonyban…
Említetted az idegenforgalmi iskolát, de ha jól tudom, van egy másik szakmád-hivatásod, ami konrétan is kötődik a sporthoz. Mi is ez valójában?
10 évvel ezelőtt elkerültem Pestre a Kodolányi János fősulira, sportkommunikátor szakra. A mi évfolyamunk volt az első, amolyan „kísérleti nyulak” voltunk. Ekkor 2-3 évet Pesten laktam, és a DAC-meccsek kimaradtak az életemből. Ha sikerült a hétvégére hazajönni, inkább csak Udvarnokba mentem ki focira. Különböző pesti sportegyesületekhez vittek minket gyakorlatra, személy szerint Fradi-meccsekre jártam. Az addigi tudásomat, amit a járási fociban szereztem, inkább csak elméleti dolgokkal bővítettem.
Udvarnokban ekkor már vezetőségi tag voltam, intézkedtem, fotóztam, sportnapokat szerveztem, én írtam a mérkőzések jegyzőkönyvét még géppel anno. Aztán az ISSF rendszerben az átigazolások is hozzám kerültek, minden rám hárult, azt mondták, te értesz hozzá, csináld te.
A sportkommunikátor olyan szakember, aki sport területén, tévénél, rádiónál helyezkedik el. Lehet fotós, műsorvezető, sportmarketinges… Megtanul a kommunikáció különböző eszközeivel dolgozni.
Jó tanáraink voltak, pl. Győrffy Miklós, Gyuricza Péter, de sok olyan téma is szóba került, aminek egyáltalán semmi köze a sporthoz. Valójában lett egy „papírom” valamiről, aminek a gyakorlati részéhez már korábban volt „némi” sejtésem. Udvarnokban először csak úgy magamnak fotóztam, volt egy kis kompakt gépem. Ott ismertem meg például az Otellót, még mielőtt vezérszurkoló lett – nálunk focizott. De ugyanígy a Nagy Romant is, ő még mindig nálunk focizik az öregfiúk csapatában. Kötelező gyakorlatra kerültem Lelkes Vince és Angyal Sanyi mellé, ők csinálták az Info Csallóközt, amíg meg nem szűnt. Lelkes Vince bácsit szeretem hallgatni, mindent tud a járási fociról. Matyi fia a DAC-ban is focizott…
Elvégezted a főiskolát, majd visszakerültél a DAC közelébe, viszont nem elsősorban mint szurkoló, hanem mint újságíró, illetve fotós. Mi történt ezután?
Mikor hazakerültem Pestről, nem nagyon érdekelt a DAC, eléggé keverednek bennem ezek az évek. Abban az időszakban a Marić, Németh Kriszti voltak az edzők, sőt még a László Csaba idején is max. 1-2 meccsre látogattam ki a stadionba. Aztán visszahúzott a szívem… Még 2014-ben, mikor a Radványi alatt bentmaradtunk a ligában, kint voltam azon a meccsen. Szabó Ottival van is egy közös képem, ő is nagy bálvány volt. Amikor a Straka Gabival kijártak Udvarnokba edzéseket tartani, meg focitáborokat szerveztek, fotóztam is őket, újságcikkem is megjelent róluk.
Talán ha nincs az Álló Pista, aki felkért, hogy segítsek neki a Sportolunk.sk-val és a Csallóköz hetilapban, nem is mentem volna ki az új stadionba. A régi emlék élt bennem, de ahogy az egyik kedvenc mondásom is tartja: „az életben az egyetlen állandó dolog a változás” – mindig változik valami.
Az új stadionban mint néző, talán csak 2-3 alkalommal voltam. Jött a fotózás, amiben megtaláltam a magam örömét. Nincs különösebb bajom a jelenlegi B-középpel, de a lelátó ezen része már nem tudott megfogni.
Persze nem olyan fotós vagyok, mint a Lelkes Ernő, vagy az Örzsik doktor úr, az én technikámmal a nyomukba sem érhetek. Én csupán szeretem, amit csinálok, ha elkaphatom a pillanat varázsát az arcokon. Sokan lehet bunkónak tartanak, de a „légyszi egy fotót” című történetre nem is reagálok. A spontán pillanatok az igazi pillanatok, amikor elkapod, ahogy izgul egy kisgyerek vagy szurkol.
Nem mondom, hogy már nem vagyok DAC-szurkoló, de inkább már csak szakmai szemmel tekintek a dolgokra. Amikor lehetőség adódott Grúziába elutazni a csapattal – ahová a Chiliék is velünk jöttek – nagy élményt jelentett. Előző nap tudtam meg, hogy utazunk, hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek.
Rám a Rossi sem volt akkora hatással, akár a sajtótájékoztatókon, akár a szurkolók felé irányuló kommunikációjában. Hyballa volt az abszolút kedvencem, szerettem őt fotózni, a mai napig van, hogy rámír. Egyik-másik edző olyan sablonos szövegeket mond a sajtótájékoztatókon, amit szinte előre le lehetne írni. Hyballa egészen más karakter volt.
Ezt követően egészségügyi okokból voltam kénytelen távol maradni a stadiontól, majd a nézők nem mehettek be, én meg inkább miattuk szeretek kijárni fotózni. Oké, a pályán történő dolgokat is elkapom néha, de amint már említettem, az igazi fotósokkal, akik brutálisan jó képeket csinálnak, nem versenghetek. A legutóbbi meccseken csak mint sajtós vettem részt, emellett maradt a falusi foci, és bedolgozok a járási szövetségnek is. A DAC-nál engem igazából a játékoskijáró világa és a sajtótájékoztatók amik érdekelnek. Ott látja meg az ember a különbséget, mi az, ami valóban zajlik a színfalak mögött és mi az, ami ebből kikerül a nyilvánosságra.
A foci fejlődik, de javarészt már a marketingre épül fel. Nyilván a szponzorok adják a pénzt, ám ez már nem az a világ, amiért beleszerettem anno a fociba. Nekem a címer is az marad, ami eddig is volt, meg ami a régi mezemen van. Talán a Kovács Balázs foglalta össze az interjúid közül a legjobban ezt a helyzetet. Egy alkalommal kifiguráztam azt a szituációt, hogy már mindenki mindenkitől mezt kéreget, sőt, ha nem kapja meg, képes megsértődni.
Én az egyik udvarnoki játékos mezét kértem el a meccs után, aztán ennek a történetnek folytatása is következett. Jelenleg is itt ül mellettem a fiatalember, Tibinek hívják…